Az emberi Én, szembeállítva az állandóan változó tényekkel, a kétértelmű törvényekkel, a lét tapasztalatán átsuhanó érzelmeivel szembesítve, adatokat gyűjt, elméleteket állít fel, jövendöl, aláveti magát az ihletnek, tévedéseket mutat ki, mítoszokat teremt, mesél, reformokat javasol, forradalomra izgat, reakciót kíván, elismeri gyengeségeit, fitogtatja különcködéseit, a dolgokba való betekintésével dicsekszik, tudatlansága fölött kesereg, tudását pazarolja, szerelmét, gyűlöletét, reményeit és kétségeit tárja fel, sugalmaz, állít, tagad, megkülönböztet: mindenekfelett pedig odakiáltja embertársainak: „Nézzétek az én adataimat! Tekintsétek ezt az elméletemet! Hadd vezesselek varázsommal, szabadítsalak fel képzeletemmel, hadd csábítsalak leleményességemmel, hadd emeljelek unalmas magatok fölé szeszélyeimmel, ábrándjaimmal, humorommal!”

Ez a kifejezés „szépirodalom” éppen olyan balga, mint a „l’art pour l’art”. Sokkal több művészetet találunk a filozófia valamelyik megkapó rendszerében, mint az egész Ezeregyéjszaká-ban, és több szépirodalmat bármely Biblia fekete fedőlapjai között, mint a könyvimádók túl ízléses kiadásaiban.

Egy azonban bizonyos. Noha a könyvek, mint Milton mondja, hatalmas szellemeknek balzsamul szolgálhatnak, éppen úgy gonosz, fanatikus, lázadó és reakciós szellemek feltámasztói is! Az emberi elme összes ördögei és angyalai a könyvekben lakoznak. Ez az oka, hogy a könyvkereskedés – különösképp az antikvárium a robbanóanyagok arzenálja, a forradalmak fegyvertára, a reakciók ópiumbarlangja.

És éppen azért, mert a könyv a lélek isteni anarchiájának, minden megváltásnak és kárhozatnak letéteményese, most is, mint mindig, gyanú tárgya mindenfajta uralkodó rendszer szemében.

(folyt. köv.)