A varázslók csak akkor tudtak uralkodni jó és rossz szellemeiken, ha ismerték neveiket. Ez minden irodalom eredete. A szó varázsige, az Én így gyakorolja hatalmát; először önmagán, aztán másokon, végül pedig, már amennyire sejtjük, a természet erőin is.

A lét teremtése és szabályozása után a szavak feladata bírálatokat gyakorolni. A hatalmas irodalom formáinak kodifikálására és beosztására, mely most a könyvnyomtatás és -kiadás újabb fejlődése folytán hozzáférhetővé vált, számtalan kísérlet történt.

Hallunk tudományos és propagandairodalomról, interpretáló és menekülésirodalomról. Ha azonban az egészet lényegére sűrítjük, nehéz lenne jobb meghatározást találni Matthew Arnold megoldásánál, mely szerint minden igazi irodalom az Élet kritikája.

Még az olyan könyv is, mint Grimm tündérmeséi, amely a szerencse tüneményes titkán csapong, a leghatározottabb értelemben vett kritika; amint másik oldalon, ha kezünkbe vesszük Hegel logikáját, amely az ész fantasztikus titkait kutatja. Hiszen nincsen az a leglégiesebb lírika, legvidámabb vígjáték, legizgalmasabb kalandregény, mely sajátos színvonalán és sajátos jellegében ne szolgálna valaminek magyarázatául, ne ébresztene fel valamilyen hangulatot, ne kavarna fel valamiféle elgondolást, ne hangsúlyozna valamilyen jelentős tényt, elméletet vagy érzést, vagy sajátos összefüggésével, hangjával, hangsúlyával és mértékével ne bírálná földi életünket.

Valóban! Az alapokhoz visszatérve, ebben az esetben teljesen lehetetlen az egyik írásmódot elválasztani a másiktól.

Minden irodalom „propagandairodalom”. Minden irodalom „tudományos irodalom”. Minden irodalom „menekülésirodalom”. Spinoza egyetlen megjegyzése például egy mondatban propaganda, tudás és menekülés.

(folyt. köv.)