A fény-selymes puha tavaszi este csendesen borult ránk, átöleltél, a feszültség szétfolyt, elillant, szorítottál magadhoz, éreztem a bőröd simaságát, csókod megnyugtató varázsát. A lovak csoda-barna szeméből mély, tiszta érzések szálltak felém, néztem-éltem a tavaszi este megnyugtató hűvösét, a csillagok könnyű felhő rétegen át csorgatták ránk sápadt-arany ragyogásuk. A tó élt, elvarázsolt, néha egy-egy madár csipogott bele a békák harsány est-énekébe, a fűzfák mélyebbre hajoltak, a sima víztükörbe a parti lámpák arany-fény sávokat rajzoltak, a harangszó végigúszott a tükörfény-vízen, puhán megállt a levegőben, mint megnyugtató, mindennapos hit varázsereje. Éreztelek, hallgattalak, csókoltalak, ez a hallgatás és beszélés estéje volt, kiadtad a feszültéséget a fűzfák csendes-békés búrája alatt, a napi gondok szétfolytak a vízen, meghatódtam a bizalmadtól, kérdezel, mert tudni szeretnél, lélekig hatódtam. A vágy felforrósodva lüktetem bennem, pattanásig feszült, úgy öleltél, mint utolsó pillanat lenne...mintha soha nem érne véget a pillanat, vágytalak-vágylak mindenkor, szakadatlan. A víz tavasz-illattal borítot, a nád friss zöld hajtásai vidáman integettek, felnéztem a Göncöl bátorítón hunyorgott rám,  a béke simogatón szétáradt bennem, mert szeretlek-szeretsz, békét adsz, megnyugtatsz, feltöltesz, kisimítasz, elvarázsolsz, kimondott-kimondatlan vágyakat szítasz, amik éjszakánként, főleg hajnalonként szinte tapinthatón ülnek mellém, a levegő markolom, a neved suttogom, a bőröd illatát idézem, napközbeni gondok-feladatok közé becsempészem illatod, csók-ízed, hangod, ölelésed, ahogy hozzád simulok. A tó fölé hajló fűzfák halk sóhajjal nézték az arany fénysávokat, elmúlt időket idéztek, időtlenségük csupa-csupa emlék titkokat leheltek, zöld élet-templomként borultak fölénk meghatón, megbízhatón. Az este illékony csodája letelepedett szívünkben, kézenfogva néztük a pillanat, a hétköznapok varázsát...