Harminckettedik éve állok ott az eligazítóban... Kicsit strapás, de azért nem mentem haza a mai napig, mert végre tisztázni szeretném magamban, hogy arra a kérdésre:"Te úgy cselekedtél volna–e, mint bajtársaid?", határozott igent tudnék–e mondani, vagy nem.

 Mindez akkor történt, mikor épp két napja voltunk bakaruhában, mintegy az iskolapadból a hadseregbe zsuppolva, és azon morfondíroztunk, hogy ideje lenne már leszerelni, ne hülyéskedjenek velünk itt holmi majd' másfél év hátralékkal, amit még le kell töltenünk.

 A fegyverzetet meg nem osztották ki, a szakaszokat sem állították még össze, így egész nap a folyosón lődörögtünk, vagy egy tiszt pesztonkasága mellett az eligazító teremben üldögéltünk, unatkoztunk.

 Nem is gondoltuk, hogy napok múlva, a cudar kiképzés kezdete után, visszasírjuk ezt az "idegtépő" semmittevést.

 Mitarca hadnaggyal cseverésztünk épp, abban a teremben, olyan "egyáltalán nem katonásan". Ő még nem ijesztgetett minket, gondolta, ráér vele. Amúgy jó fej volt, rendes és intelligens, olyan tisztben ritkafajta.

 A kontingensünk harmada magyar volt, ami egy abszurditás, hiszen sem öregeink, sem újoncaink között nem volt egy sem. Korábbi barátaim sem kerültek ilyen etnikailag rózsás helyzetbe.

 Mind váradiak lévén, a román katonaruha ellenére, napközben több mint természetesen zengett a körlet a magyar beszédtől, hiszen ezt előtte így szoktuk meg. Akkor egy Parvulescu nevű moldvai, nem túl okos fiúcska, aki a hirtelen öreg katonává válás gyönyörében fürdött, hanyagul odaszólt a tisztnek:

– Hadnagy eftás, itt egy csomóan valami furcsa nyelven beszélnek.

Mitarca úgy gondolta, hogy most nem adja őrmester– kézre az előbb említettet. Mint mondtam, eszes volt, így egyből világos volt neki, hogy mi lehet az a '' furcsa nyelv". Így gondolkodás nélkül kérdezte:

 – Vannak itt magyarok?

Amikor a teremben lévők harmada felállt, akkor már kezdte megbánni, hogy miért is nem daráltatta le Parvulescut, de úgy gondolta, ráér még azzal, hogy a tiszt ijesztgessen belőle... Bár zsenánt volt számára ez a helyzet. Parvulescu nem fogta be a száját.

 – Van itt meg más is, hadnagy elvtárs.

Mitarca piszkosul kényelmetlenül kezdte érezni magát.

– Tud még más is magyarul?

Nos, ami akkor történt, azt soha nem fogom megérteni. Aki katona volt, az tudja, hogy az ember igyekszik nem megnehezíteni a "hazafias rabságát". A román hadseregben ugyanis minden, csak jó pont nem volt magyarnak lenni, sem magyarul tudni. Saját érdekeik ellenére valami lelkiismereti, szolidaritási, vagy a fene tudja milyen katapult, úgy tíz román srácot lábra dobott, akikről tizenhét hónap alatt kiderült, hogy egy sem volt vegyes családból való, némelyikük csak pár szót gagyogott magyarul. Ekkor kezdtem megnyugodni, hogy elmarad a megnyuvasztásunk.

 Feltűnt nekem Norbi, aki igen Vanekurasra vette a figurát. Parvulescu nem nyughatott, és rámutatott.

– Hadnagy eftás, az is magyar ott.

Norbi mélázott kicsit, falfehéren tetette, hogy nem hall.

– Katona!

Norbi tovább álmodozott, mintha semmiből semmit nem hallana. A harmadik kemény üvöltésre föltápászkodott.

– Tessék, kérem!

– Parancs! Ezt a hadseregben így mondjuk!

– Tessék parancsolni, kérem.

– Mondom, parancs!!

Mitarcaból már nagyon is a katona beszélt:

– Azt kérdeztem, magyar vagy?

– Én, kérem – folytatta Norbi erős magyar akcentussal, helytelen románsággal –, nem vagyok magyar, hogy volnék!

Egy kicsit tudok magyarul, ugyanis idegenvezetőként a magyar turistáktól megtanultam.

– Az előbb mintha épp ezt kérdeztem volna a társaidtól. Nem hallottad a kérdést? – folytatta Mitarca, aki immár tiszti fejjel csak annyit érzett, hogy ez biztosan egy jó szakasz lesz, ekkora összetartással, a másik oldalon pedig az árulót látta. Hát, én most is ott állok, abban a hajdani teremben! Tán az épületet is lebontották alólam és még mindig nem tudnék határozott igennel válaszolni az elején feltett kérdésre, miszerint,ha én román lettem volna, a bajtársaim (milyen találó szép magyar szó!) helyében vajon én nem éreztem volna–e célszerűbbnek ülve maradni...