Könnyű, bíborszín-fátyollal karján lép hozzám a Hajnal ezen a rigófüttyös, madárdalos, hosszú felsősávokat csoda-rózsaszínnel szétszaggató tavaszi reggelen, előttem áll, mosolyog, haját hátrarázza, bíborszéllel borít, virágszirmokat szór körém, megigéz, simogat, átölel, hagyom, hogy a csillagmagány utolsó szikráját is kisimogassa belőlem, fejem hátrahajtom, hagyom, hogy a bíborszél selymes hűvössége feltöltsön, erőt, hitet, reményt és bátorságot adjon, a megaláztatás fura keserű érzését kimossa belőlem. Gondolatokat rendezgetek, napi feladatokat osztok sorra, elintézendők hosszú sorát illesztgetem magamban fontossági sorrend szerint. A tegnapot is hagyom egy röpke, illó pillanatra, hogy megüljön mellettem, a sok sírás valahol lélekszinten segített, könnyített, a feszültség egy kissé enyhült, bár nem múlt el teljesen. Elengedem hát, hiszen már ami elmúlt azon nincs mit változtatni, Hajnal biztatón ölel, bíborszín palástjába csavar, bíborszéllel borzolja hajam, nézi a varázskört, fejét rázza, újrahúzza, a csillagjelet homlokomon könnyű kézzel eltakarja. -Bíborszín varázskör véd-súgja, -bíborszél véd, szívedet is körbefogja-hátralép, bólint elégedetten, bíboszín palástját hajára borítja, lebeg vissza felhő vonulatára, eszembe jutott hányszor szerettem volna Bulgakov Margaritája lenni, ez mint színes, kedves álom egy másodpercre megmosolyogtat, sóhajtok, hogy a feszültség, amely hátam, nyakam újból görcsbe húzza kiszálljon belőlem, csókot dob Hajnal, nyomában csodás bíborszín széles szín-sáv marad, át- és felragyogtat, a tavasz részegítőn illatos mámorát rám borítja, a fák felém hajolnak, suttognak, a macskám az ölembe hajtja fejét.. új nap virradt... új feladatok, szívem rejtem, szemem bánatfelhőjét mosoly mögé rejtem, indulok...