" És azt sem tudtam még, hogy nemcsak mást nem lehet vigasztalni, vagy kárpótolni semmiért, hanem önmagunkat sem." / Szabó Magda/

Lehajtottam fejem, mert a kín úgy áradt szét bennem, mint az a fajta fájdalom, ami a semmiből jön, a semmibe tart, tudod, hogy legyőzhetetlen, mégis tűröd, mert ellene tenni képtelenség. A lelkem szétszóródott darabjait egyenként szedegetem, az órák, a tétova percek, a lassuló és esetenként gyorsuló rohanó másodpercek minden egyes idő-koppanása szíven vágott. A várakozás feszültsége lassan mászott végig rajtam, szíven hasított,  mint szétszóródó üvegcserepek hangos csörömpölése sokáig visszhangzott bennem. A félelem izzón vörös szemű démonai áttörték a varázskört, röhögésük nyáltengerrel borított, belém bújtak, dobálták szét a ritka kincseket, gázoltak át szívérzéseken, gondolat-darabokon, harsány-üvöltve olvasták lelkem titkos vágyott, szeretett gondolatait. -Félsz, mi?-rázták a lelkem, testem, és én féltem, mert aggódtam érted, féltettelek, nem tudtam mi van veled, nem hallottam semmit felőled, gúzsba kötve, tehetetlenül néztem az órát, ahogy a mutatók körbe jártak, este már a az izzó türelmetlenség fájdalom-félelmében írtam neked üzenetet, a válasz szíven vágott, a telefont kinyomtad, pedig csak hallani akartam jól vagy-e, önbizalom-maradékom a szikláról esett hanyatt, hangos csattanással tört apró darabokra. Nem magyarázkodást vártam, ki vagyok én...én nem egy feleség rutinjával várlak, féltelek, mert a szívem a tenyeredbe tettem, féltelek, mert a lelkem rádbíztam, féltelek, mert... tudom én a helyem a te világodban, ebben nincs is hiba, nem várok én semmit, nem követelőzöm, nem is kérhetek, nem is várhatok, csak fontos a visszaigazolás, hogy itt vagy velem, ha más nem gondolatban. Angyalszárnyam tollai lassan peregnek le, lélekcsupaszon állok, várok, várok, várok. Hisz mi mást tehetnék.. Szív-töredékeket keresgélek, amit a félelem démonai szórtak szerte szét. Kínlódom, sírok, nézem a Hajnalt, ahogy rózsaszín cakkos felhőruhájában álmosan sétál a szürke cirruszokon, néha színcsíkokat húz az egyen szürkeségbe, a macskám tegnap az ölembe ült, órákon át gyógyítani próbált, dorombolt, érezte a feszültségem, és mind jobban simult, átvette a lüktető feszültésgem, és mancsait, fejét hasamra hajtotta, szívverésem mégsem csitult, a pohár vörösbor pedig csak a lélek-sírás könnyeit folyatta végig arcomon, Magashegyi Undergroundot hallgattam, majd a Szomorú vasárnapot, aludni képtelen voltam, forgolódtam, a miértekre lusta válaszokat próbálgattam, szívem csitult, meg nem nyugodott, csak csitult, a félelem démonai kiléptek belőlem, kusza káoszt hagyva, varázskört tépve, csillagjelet összenyálazva. Tétován nézem a hajnalt, várok... jeleket kutatok, vágyom az illatod, mantrákat mormolok. Kérem a Hajnal csókját, megszán, hozzám lép, könnyű, vékony áttetsző szivárványszín ujjával végigsimít, felragyogtatja a csillagjelet homlokomon. -Bízz egy kicsit magadban-súgja, átölel, hozzám bújik, hosszú bíbor köntösébe csavar, hajam borzolja, csókot lehel, felizzítja lelkem, majd búcsút int és elsuhan, nyomában színes gondolat-felhő-darabkák, melyekkel féltőn beborított, és súgják: - veled vagyok... Én pedig újra várok, a görcs néha gúzsba fon, néha enged, tetszése szerint ... várok, hiszen mi mást tehetnék...-