dülőúton lódobogás. Földet renget, felkúszik az ágydeszkán, végigfut csontjaimon, s érzékeimen megtapadva, testbezárt hangként tudatosul bennem.

Ha anyámat a szobában látom, az utca felé fordulok, hallgatódzok, miközben felemelem mutatóujjam, és átszellemülten mondom: A… a… gyün szoszó!

Volt egy szürke macskánk, Rézi.

Anyám kedvesen, és végtelen türelemmel foglalkozott velem. Arcáról, szeméből sugárzott a szeretet. Rézi cica, Rézi cica – mondogatta. Addig-addig, míg ajkát figyelve, utána mondtam: „Jézi”.

Rézi méltóságteljesen sétál a szobában. Könnyedén ugrik a székre. Játék közben ügyesen „baltázik”, bármit könnyedén elkap a mancsával. Egyet gondol, nyújtózkodik, összegömbölyödve elszundikál. Öröm nézni. Máskor kéjesen hozzám dörgölődzik, ilyenkor megsimogatom. Szőre bársonyos, kellemes érzés tapintani. De mi ez? Kezemmel különösen finom rezgést, zenefélét érzékelek…

-Dorombol a macska – világosított fel anyám.

Nyugtalanít a tudat: valahol valamit nem érzékelek!

Gyanúm erős, hajszálrepedés a csend szikláján.

Az udvari ablakon erősen betűznek a napsugarak. Az ágyon ülök, hátam jól felrázott párnának vetve. Elmélyült munkában fényképeket tépek apró darabokra.

Szemem sarkából mozgást érzékelek. Kinézve az ablakon, látom: a kútágas emelkedik magasba, Zsíros mama húz vizet.

Ásott, mély, de jóvízű kutunk volt a kerítésnél; sokan tőlünk hordták a vizet. Az útszélesítés során be kellett temettetnünk.

Újabb fénykép az áldozat… Látókörömbe fény tolul – Zsíros mama nyitott rám ajtót. Kicsit időz a küszöbön, mielőtt elindul felém. Valamit mond: mozog az ajka…

Hányszor felidéztem! Emlékeim egyik első, összefüggő képsorán felrémlik-e egyetlen szó, árva hang?

Nem és nem.

A világ hangtalan.

Valószínűsítem: súlyos fokú halláskárosodással születtem.

Nem tudom, hány éves lehettem, egyszer szüleim összebeszéltek és próbára tettek. Adtak némi pénzt, hogy hozzak apámnak cigarettát a boltból.

Nagyon nem akaródzott, talán féltem is, de szót fogadtam. Kimentem, de a dűlőúton csak a harmadik szomszédig jutottam, ott a szó szoros értelmében inamba szállt a bátorság. Gyorsa megfordultam, s visszafelé vettem az irányt.

Kicsit lihegve értem a szobába, s láttam szüleim arcán: ők is valahonnan iparkodtak befelé…

Mondom anyámnak, de úgy, hogy apám is értse: lassított szájmozgással, fejet rázva:

-Nincsen nyitva bót!

Úgy nevettek, még a könny is kipottyant a szemükből. Azt csak később mondta el anyám, hogy amíg én az utcára mentem, addig ők megkerülték a házat, és mögüle figyelték, hogy birkózok meg a feladattal.