últ, múlik az idő, ám marad az emlékezetes improvizálás: a jelnyelvtanfolyam kezdetén hangadás nélkül – ad notam!, ahogy hozzám mások -, csupán csak szám mozgásával „beszéltem” hallgatóimhoz. Egészségügyis, érettségi előtt álló diáklányok, tizenöt; közülük többen a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolába felvételiztek.

Fél perc telhetett el, érzem: elég…

A hallgatók hökkenten figyelnek. Ez az!

A szájról olvasás nem természetes adottság, tanulni kell.

Megszólaltam: Kedves Hölgyek! Elnézést, az előbb arról „beszéltem”: van szerencsém a siketek kommunikációs eszközével, a jelnyelvvel megismertetni Önöket. Érdekes, ám nem könnyű nyelv. Azért artikuláltam, vagyis beszéltem hang nélkül, hogy fogalmat alkothassanak, átéljék, milyen csendben élni.

Amit tanulni fogunk: vizuális nyelv, a kezek játékával láthatóvá, ezáltal a nemhallónak, s a jelnyelvet ismerőnek érthetővé tett szavakat, mondatokat formáló, közös meg egyezésen lapuló gesztusrendszer. Faragatlanul mondva, mutogatás. Jelelve, a beszédet ne mellőzzük, fontos a szájmozgás! A jelek ismerete nem minden, jó, ha empátiával rendelkezünk az arcjátékkal, mozdulatokkal kísért közlés teljes értékű adásához, befogadásához. Ismer-e valamelyikük egy-két értelmes, tehát jelentést hordozó jelet? – tettem fel a kérdést.

Némi meglepetésemre, nem akadt jelentkező.

-Hátha, mégis…- próbálkoztam. –Nézzük csak! Tudják ez mit jelent? – dörzsöltem egymáshoz hüvelyk- s mutatóujjam.

Tudták: pénz.

-És ez?

Füstölnivaló számhoz emelésének imitálása, szippantás.

-Cigi, füstölés! – Ezt többen felismerték.

-Így van. Akkor most nézzük a többit. Lapozzunk a Jegyzetkönyv 22. oldalára. Mint látjuk, az első szavak, ill. jelek: ház, háztető.

Nézzék az ábrát!

Így mutatjuk!

Csinálják utánam!

Ismét, bátrabban! Menni fog…

Három szó-jel következett: kertes, emeletes, lakom. Ezekből már jelsort, mondatokat lehet alkotni. Kertes házban lakom. Emeletes házban lakom… (A visszajelzések arról szólnak, lebilincselő, egyszersmind megszégyenítő a jelnyelv. Megértem, nem egyszer tapasztalom, áttörhetetlennek tűnik a verbális kommunikáció sémája. Világjáró tolmácsunk, Lomb Kató írja egyik könyvében: közel két tucat nyelvet beszél, ám irtózva gondol a „szegény süketnémák” jelnyelvére. Amíg a beszélt nyelv magától értetődő, az írott, nyomtatott változat elsajátításához tanítás, iskolák szükségesek!)

Kevesek szükséglete a vizuális változat, könyveljük el ezt a többségi társadalom szerencséjének.

Egy hipotézis szerint a hangos beszéd kialakulása előtt a gesztikulált nyelv volt a természetes érintkezési mód. Őseink sokkalta több empátiával, metakommunikációs képességgel rendelkezhettek.Ennek a visszafejlődött közlésmódnak foszlányait látjuk talán a ma már csak beszéddísz, nyomatékot jelző, önkéntelen taglejtésekben. (A jelekké alkotott szavak - kultúrált változat!)

Más irányú, de idevágó gond: a tanfolyamhallgatók a sikeres vizsgák után nem járnak Szövetségünkbe, nem keresik a siketek társaságát. Hiába a nagy érdeklődés, idővel jelnyelvkincsük nemhogy gyarapodna, megkopik, felejtődik, mint minden tudás, ha nem gyakorolják. Ott állunk, ahol a part szakad. És nyakunkon az élet! A már – hosszabb türelmi idővel – hatályos, esélyegyenlőségi törvény értelmében 2003-tól szükség esetén az Önkormányzatoknak alkalmazniuk kell jelnyelvi tolmácsot. Hírlik: a jeltolmácsolást kompenzáló fogyatékossági támogatást csupán az igénylők egy részének adják meg. A súlyos fokú hallásvesztettek között akad, aki minden nehézség dacára képes volt megtanulni, kifejezni magát érthető beszéddel. Őket ezzel „jutalmazzák”. Az oralista szemlélet nagyobb dicsőségére.