ekkenő hőség, májusi nyár. Gézát várom, akácfaárnyékban, rönkön ülve. Hétvégeken ellátogat a szolnoki klubba, érdeklődésből, friss hírekért. Ígérte, ma is jön. A szomszédos községben él, útba esünk. Mivel úgyis erre jön, barátságos gesztusként rövid kitérőt tesz. Siketek között élénken él az összetartozás érzete, már csak érintkezési módunk, a jelnyelv okán is. Meglehet, egyfajta plusz, biztonságérzet jelenlétem, útközben ki tudja, mi adódhat. Nem mintha félne. Ha így van, az egy-két üveg sörhonorárium, amit más alkalommal kap tőlem, ráadás, tiszta potya.

Jöhetne már! Letenném a tollat, raknám dossziéba az épp csak megkezdett lapokat, nem megy az írás. Az utca felé pillantok. Senki. A szomszéd magas tujái elzárják a kilátást. Furcsa módon, ösztönösen gépkocsi zajra fülelnék…

Ez nem betegség – mondták többen -, állapot. Betegség, állapot, édesmindegy, mikor keserves helyzetekbe hoz. A nemértés, vagy csupán bizalmatlanság a szájmozgásról leolvasott szavakban – rossz tapasztalataim nyomán –, ingataggá tesz, attól tartok, nem tudom „kivágni” magam. Ha meg félreértésből mást, nem a tárgyhoz tartozót mondok…

Nem egyszer adódott úgy, telefonálnom kellett volna… Nyomban beleéltem magam, idegeimben a huszadik századi tempóval, nyúlok a telefonkagylóért, tárcsázok… No, hiszen, józanodtam, várhatnám a hangot! Őrlődtem tehetetlenül, mint akinek se keze, se lába.

Segíteni akarás, segíteni tudással ritkán szinkronizál. Nem mindegy, segítséget kérek, vagy segíteni akarnak. Utóbbi erőszak. Mindenki magából indul ki. Helyzetemet viszont nem könnyű megérteni. A segítségkérés meggondolandó; megosztom magánügyem, közölnivalóm árnyalata, pontossága szenvedhet csorbát.

Életem egyik tanúját elveszítve, pontosabban: meg sem élve, hiszen hallóideg-bénulással születtem, kissé pontatlanul élek a hangok tartományában, ám erőfeszítéseket teszek a világhoz fűző kapcsolatokért. Mi több: ambícióval, értelmes célra, szellemi alkotásokra törekszem. Tudatom szolgálatába állítva akár a legcsekélyebb információértékű gesztust, arcjátékot, hiszen kényszerűségbe, kiszolgáltatottságba nehéz belenyugodni. Noha az ember a szavakon túl van, a hallás hiánya komoly veszteség. Ám köszönhetően az információs társadalomnak, annyi a képi és nyomtatott információ, nem győzöm sem pénzzel, sem idővel. Olvasásnál nem zavarnak megértési nehézségek, hiányos fogalomismeretek, ha mégis, kezem ügyében – többek közt -, az Idegen szavak és kifejezések szótára.

Meggyőztem magam: felfokozott figyelőkészségemnek köszönhetően és az immár nem kevés élettapasztalatból adódóan, tudásban nem maradok le senki mögött! Csak a friss hírekről, vénasszony-pletykákról. Az utóbbiért nem kár. Fizikailag nem vagyok hátrányban. És van terület, ahol előny csendben élni. Jól látta ezt Göncz Árpád exköztársasági elnök: „Egy költőnek a csend határozott előnyt jelent.” – írta nekem küldött levelében.

Az író alkalmatlan a balsorsra.

Írónak lenni szinte annyit jelent, mint kettős életet élni; vagy, ha úgy tetszik, két életet élni egyetlenegyben – mondotta Rogert Vailland.

Önéletírásba nem az önmutogatás szándékával, hanem a tisztázás szenvedélyével fogtam. A világ nem azt látja a hallássérültben, amit a hallássérült lát a világban. Mégsem kezdek a szavakkal vívott háborúba, ha csak rólam lenne szó! Ötvenhez közel, elérkezettnek látom az időt arra, hogy közkinccsé tegyem tapasztalataimat. Írásomban megemlítem azokat, akik segítettek, és azokat, akik jó szándékkal voltak ugyan irányomban, de nem igazán értettek.

Tudatom alapvetően vizuális, hiszen látásból, képszerű elképzelésekből táplálkozik. A szó szoros értelmében SZEMTANÚ vagyok. Milyen a madarak csivitelése? A vizek csobbanása? Milyen lehet valakit felismerni a lépteiről? Nem ismerek neszeket. Erősebb zajokat, hangfoszlányokat még csak-csak – régebbről. A fák suhogását nem hallom, de érzem bőrömön a szélfúvást. A tudat az ugató kutya mozgásához társítja az állat hangjait. Felemás érzelmek. A képzelet játéka? Atavisztikus jelenség? (Olvastam, filmismertetőben, egy neurobiológus felfedezte: az ember emlékei a gerincfolyadékban is eltárolódnak és könnyen átadhatók egy másik embernek, aki átélheti annak élményeit. Fantázia?)

A világ: némafilm, teli átélhető, értelmezhető képekkel, és a szempillák mögött gyülekező, cikázó emlékekkel, gondolatokkal.

Képfecskék.

No, itt a Lada!

Géza a kitárt kapuban, karjai az égnek emelve – ezzel a gesztussal azt kérdezi: mi van? Miért nem készülsz? Méltatlankodó arckifejezése csuda beszédes! Közeledve, öltözködést mímelő mozdulatokkal sürget: öltözz!

Kezelünk.

-Egy perc… ülj le, ide a rönkre! – mondom-mutatom.

Szabadkozik, nem fáradt. „Ülve jöttem”- jeleli. Nevet.

Tekintete azonban mást mond: a rönköt fürkészi. Fogadnék: ha elmegyek, leül.

A szobában előkészítve farmer, póló, magamra kapom. Hipp-hopp zokniban, szandálban a lábaim, kezemben okmányaim – mi kell még?

Kopik jelnyelvtudásom. Többnyire szájról olvasok. Kit jól értek, kit kevésbé, szubjektív dolog. Nem mindenkivel lehet jól s jót beszélgetni, sok az ellenérzés. Nincs szájmozgáskultúra. Van hadarás, hibás beszéd, idegenes kiejtés, túlartikulálás, zárt ajkak. Szájszag. Bajusz, szakáll. A magukat nagyon megértetni akarók arcközelbe, fülhöz hajolnak – nyilván, hogy jobban halljak…

Szájról olvasni ellenérzések nélkül sem egyszerű, a magánhangzók erősen dominálnak, döntően ők jelentik a száj-formálta szavakat. Az elképzelés kedvéért vegyünk két magánhangzót: e, ő. Lássunk szavakat: erdő, fenyő, teknő, Ernő, Benő, Jenő, ez ő… Gyorsan elhadart mondatban több szó összehullámzik… Nos, amíg hallva a hangrezgések érzékelése „megjeleníti” a mássalhangzókat, értelmet adva a szavaknak, addig a szájmozgás mozgócsendje elnyeli, elfedi, átjátssza. Nyelvünkben tizennégy magánhangzó található és hozzájuk huszonhat mássalhangzó. Tessék variálni! Nincs tudás, amiben ésszerűen ne lehetne kételkedni, azt azonban leszögezhetem: a rejtett szervműködést, a hangadást szemmel nem lehetett és soha nem lehet teljes értékűen érzékelni. A jelelés, nyelvünk kézjelekbe alkotott változata, itt jön be a képbe: pontosítja, egyértelművé teszi a szájmozgásos közlést! De kevesek ismerik…

Néha nagyon hiányzik a hangélmény. Nóta, zene!

Géza a szomszédos községben, szüleivel él. Betegség következtében siketült meg. Intézetben tanult, lakatos, de munkahelye megszűnt. Itt-ott dolgozik, rokkantnyugdíjjal dacol, mert „az  kevés”. Tényleg kevés.

Ha már a szomszéd községet említettem, tegyünk egy kis történelmi kitérőt: az újszilvási Bicskei úttól egészen a ceglédi határig terjedt a Rákóczy-birtok. Rákóczy János irodalomtörténetileg historikus személy, a forradalmi időkben Kossuth Lajos titkára. Az önkényuralom halálra ítélte. Az ember tragédiájának írója: Madách Imre rejtegette parócai birtokának erdészházában. A költő intése ellenére Rákóczy gyakran mutatkozott a nép előtt. Feljelentették. Rákóczy megszökött, de Madáchot a rejtegetésért letartóztatták. Pozsonyban majd Pesten raboskodott.

Tegyünk még egy rövid kitérőt. Nincs messze a Tápiószeléről Ceglédre vezető, 311-es út. Petőfi 1842. októberében Tápiószele, Cegléd, Nagykőrös érintésével Szabadszállásra, majd Dunavecsére ment szüleihez. Szelén átgyalogolva, talán Hazám c., az első, Petőfi néven megjelent versén gondolkodott. Elhaladva az evangélikus temető mellett, nem sejthette Sándor, hogy ebben a helységben éli majd le asszonyéletét, s az itteni temetőben helyezik örök nyugalomra Mocskonyi Józsefnét, lánynevén Kankrínyi Emíliát. A „Galgaparti” volt Sándor első szerelme.

Felénk, infrastruktúramentesen, olcsónak tűnik a megélhetés. Ha a mese igaz lesz, hamarosan ivóvizet, telefont, földgázt vezetnek ezekbe az Isten háta mögötti, ám nekünk, erre lakóknak kedves falvakba. De közelebb leszünk-e a világhoz? – kérdem én. Aligha. Az utolsó helyközi autóbusz a tévéhíradó végén érkezik, be se várva a Pestről, Szolnokról elkésve érkező vonatokat. Aztán aludjanak reggelig a lányok.

Persze, a gépkocsi tulajdonosok másként látják.

Övék ma a világ!

-Induljunk, Géza!

Anyám, egyik kezével a kerítésbe kapaszkodva, integet utánunk.