A nap finoman, gyengéden csókolta végig a háztetőket, egyenként ragyogtatva fel a hajnali kábulatból a színeket, majd aranyló folyamként végigfolyt a városon, a tavaszi kábulattól részeg virágzó fákon, a buja, zöld fűmezőkön a lakótelepek keskenyre szabott zöld területein, a madarak szertelen vidám énekén, az ébredő természet együtt aranylott a nap vérnarancs sugaraival.. szédületben álltam, a fény átfolyt rajtam, együtt ébredtem a csodával. Álmaimra gondoltam, vágyaim szinte lehetetlennek tűnő teljesülésére, hihetetlen, még mindig és folyamatos mámorító csoda öntött el, az idő ezüst szemcséi finom ezüst eső-fátyolt terítve szétfolytak ujjaim között, lecsorogtak a végtelenbe, a láthatatlan, mély és mindent kitöltő megnyugvás, mint színes fátyol ölelt, a nap a csillagjelet rajzolta körbe homlokomon. A szédület elmúlt, belső mosolyt rajzolt rám, sugárzom, fényt rajzolok ujjaimmal a levegőbe, neved suttogom, a várakozás feszültségét elmossa a tudat, hogy létezel, nekem, vagyok neked.. várlak, a perceknek suttogom, hogy gyere már, a gondolataim között szelíd béke, távol a külvilág, a nap türelemre int, én fejem rázom, hisz nem vagyok türelmetlen, csak várok, várlak, szeretném az időt kérni, hogy siessen, ha rád kell várni, és lassuljon, ha veled vagyok... bohó gondolat foszlányok lepnek el.. a reggel átfolyik rajtam, int, hogy a napi feladataim is tennem kell.. intek a Sárhegynek, a napnak, a tavasznak, gondolatban hozzád simulok, majd indulok, hogy este legyen, s karodban kisimuljak, megnyugodjak... az idő ezüst szemcséi pedig finom ezüst eső fátyolt szitálnak rám...