Radmila Marković: Rövid történetek az életemből/6.2011.04.21. 17:58, Közzétette: Kepes Károly
Gyermekkori emlékeim
21
Minden nyáron a környék gyerekeivel aratás után kihajtottuk a libákat a tarlóra legeltetni. Reggel három órakor a sarkon a karikás ostorral durrogtak a fiúk, így adták meg a jelet, hogy indulni kell. Majdnem minden háznál voltak gyerekek, akik liba pásztorkodtak, csak egy helyen nem volt gyermekáldás. Ott nem szívesen fogadták a mi jeladásunkat, de szüleink leintették őket.
Egy délután, mert reggel mire felmelegedett, hazahajtottuk a libákat, délután pedig mikor már a nap nem sütött hét ágra, megint kimentünk a libákkal. Ekkor történt meg velünk először, meg utoljára, hogy annyira belemelegedtünk a játszásba, hogy nem vettük észre, milyen csúnya felhők közelednek felénk. Pillanatok alatt vihar kerekedett, de olyan erős, hogy felkapta a libákat, és sodorta a kukoricásba, meg minden felé össze vissza. Az égdörgéstől, a villámlástól reszketve a legnagyobb fa alá menekültünk, és összebújtunk remegve. Nem tudtuk még akkor, hogy rosszabb helyre nem is bújhattunk volna a természet haragja elől. Azért ez sem tartott örökké, lecsendesedett az idő, az eső elállt, mi meg keresni kezdtük a libákat. Fennhangon szólítgattuk őket, buri, buri, burikám, de sehonnan nem válaszolt gágogással sem a gúnár, sem az öreg tojó. Így ment ez egy jó darabig, akkor egyöntetűen elhatároztuk, hogy elindulunk haza felé. Féltünk kimondhatatlanul. Abban az időben, a libák egy szegényebb háznál vagyont értek. Az egész téli húskészletet jelentette. A társaim könyörögtek, hogy menjek velük haza, és mondjam el mi történt, nekem talán elhiszik. Megígértem, de magamban azt kérdeztem, ki jön el mihozzánk, nekünk azon a pár tyúkon, meg a libákon kívül semmi más jószágunk nem volt. Mikor a falut megláttuk, megpillantottuk a szüleinket is, ahogyan nekünk úgy tűnt vészjóslóan közelednek felénk. A társaim előre tuszkoltak, és mindegyikők azt hajtogatta, hogy én mondjam el mi történt velünk. Nem mertem bevallani, hogy ugyan úgy félek, mint ők, és vonakodva bár, de mint a szamár a birkák előtt, én pár lépéssel előttük haladtam. Valami nem volt rendben, mert amikor közel értünk egymáshoz, örömteli arcokat láttam, meg némelyik anyukának örömkönnyek buggyantak ki a szeméből. Elkaptak bennünket, kérdezgették jól vagyunk-e mindannyian. Én meg szóhoz sem jutottam. Mikor az örvendetes találkozás első hulláma csendesedett, csak akkor szólaltam meg félve, hogy a libákat elveszítettük, mert...Nem folytathattam tovább.A szüleink megnyugtattak bennünket, hogy a libák már rég óta otthon vannak. Máskor ne várjuk meg a vihart, mert bizony ők rettegtek, mikor a libák haza értek, mi meg nem voltunk sehol sem.
Féltettek minket. Mi meg egymás tekintetét kerestük elégedetten, mert igazából most fogtuk fel, mennyire szeretve vagyunk. Ez jó érzéssel töltött el bennünket.
22
Azért senki se tételezze fel rólunk, hogy a jóság mintaképei voltunk libapásztorkodás közben. A kukoricabajuszból cigarettát csavartunk, és úgy pöfékeltünk, mint a nagyok. Krampogtunk hozzá, de megmutattuk, hogy mi cigizni is tudunk. A gazda kazalba rakta a learatott búza után a szalmát, mi meg nagyokat ugráltunk rajta, mind széttúrtuk a szalmakazlat. Dehogy vállaltuk el, amikor fülön fogtak bennünket. Mi egészen más helyen legeltettünk, hazudtuk. Dicséret nem járt érte odahaza, de a következő évben is olyan jót lehetett játszani, lecsúszni a szalmakazal tetejéről. Meg volt olyan is, hogy nem kerestünk friss tarlót, a libák alig találtak elhullott búzaszemet, de már haza kell indulni, ilyenkor behajtottuk a libákat a kukoricásba. Jól teletömték a begyüket kukoricalevéllel, úgy nézett ki, mintha szépen teleették volna magukat rendesen búzával. Én sem voltam jobb a Deákné vásznánál, mert kukoricalevelezés után nem öntöttem vizet a libáknak. Reggelre, vagyis hajnalra mind ott feküdt a földön. Az anyám kétségbeesve huzigálta ki annak a libának a begyéből a kukoricaleveleket, amelyikben még volt élet. Így mentett meg valamennyit, kevéskét, a nagyja elpusztult. Megfulladtak a kukoricalevéltől, nem bírták víz nélkül elemészteni. Még ma is bánt a lelkiismeret, mert miattam kevés húst ettünk azon a télen.
|