(Szerzettem Tahitótfalun 1987-ben, elhangzott 1988. szeptember 12-én

Mielőtt lehullunk, korcs ivadékok,

nemes tőkének visszanyesetlen

hajtásai, mielőtt betemetnek végleg

századunk peronoszpórás felhői:

cella-vakon magányainkba görnyedve

ülünk a szóvesztés görcsös kispadján,

hiteink emlékét dicstelen orozzák,

hajtva barmainkkal céljainkat is.

Hajcsáraink korbácsáról lekopik

a mézes celofán! Csomagolatlan

nyers erő menetel, rendeletekbe

szabva a kényes tizedelést!

“Gyülevész kavarcz” bitorolja a törvényt;

kavarog becses és becstelen egyként

forrva a pokol görgetett hordójában

s ömlik a Dunába, szennyezve földet, hazát.

Szomszédos fenekedéstol hangos a sírhely,

hová magunktól beszédülni se hagynak,

éhínséget görget az Olt, a Maros,

s betömött szájú jaj az echó!

Megtömött ludaink lidérces rontása

hányadékként nyomja hánytorgó mellünket,

Delphoi elhízott jósai gágogják

fölénk a “gyászos” végítéletet;

temetni, halni, szabad átkot szórni

sem tudunk, csak süllyedünk, s elároklunk,

ha folyó, s nép nem gyöngyöz e tájon –

……..Attila koporsóját vesse ki majd a meder.

Hogy merre tekintsen a majdani gyermek,

arról kellene szólni. Zavartalan

fényes köve lesz-e még fűzfás partjaink-

nak, s röptet-e ott Főnixet a tűz?

Csácsogó, másnyelvű, szerencse kerekét

vidáman forgató, új fajta áll-e

a régi helyébe? Vagy néma veszésünktől

mint kráterektől a hold – sajog a föld?

– Hisz folyik még és szigeteket ölel,

örvényeket szab, s öblök csöndjeivel

csalogat, hét nép szívverése ő,

közönyös lelkünk – a “bölcs folyó”.