Gyermekkori emlékeim

17

  Ez még akkor történt, amikor hazajöttünk Belgrádból, vagy legalább is nem sokára jöttünk után..

    A szomszéd asszonynak nem lehetett gyereke, bizonyára ezért szeretett engem annyira. A férje, mint a férfiak többsége, nem játszott velem, de megengedte, hogy felmenjek a lovas kocsira, és ott motyogjak valamivel. Ha meglátott, így szólított meg:

   - Hogy vagy te kutya rác?

   Én nem értettem pontosan mit jelent főleg a rác kifejezés, de sértette a kis négy éves lelkemet ez a megszólítás. Panaszt tettem Etus néninél, a feleségénél. Neki nevetséges volt az egész, de azt mondta: - Oda se neki. Legközelebb, ha azt mondja neked az uram, hogy kutya rác, te köpj nagyot a földre, nézz rá, és mondd neki: Pű, kurva magyar.

   Ennek sem értettem teljesen a jelentését, de azt tudtam, hogy most én is sértegetem a szomszéd embert.

   Nem sokat kellett várni. A szomszéd asszony utasításait betartottam, meg az lett a vége, hogy haza zavart a szomszéd bácsi, de nem csak elzavart, hanem jött utánam, és nagy hanggal ócsárolt engem az anyámnak. Mikor elmondta a mondanivalóját anyus oda fordult hozzám, és megkérdezte: - Mért mondtál ilyent ennek az idős embernek ? –

- Etus néni tanított meg rá, mert a szomszéd bácsi engem kutya rácnak hív.

- Igaz ez? – kérdezte az anyám a szomszédot.

- Igaz, de én csak játékból tettem.

- Akkor vegye úgy, hogy ez a kislány is játékból tette.

Eddigre átért Etus néni is, a szomszéd asszony, aki jól leteremtette az urát, aki a bajusza alatt morogva valamit elment haza.

Etus néni meg mosolyogva megsimogatta a hajamat, és azt mondta:

- Ezt jól  megcsináltuk. Móresre tanítottuk az öreget.

Az anyámnak egy cseppet sem tetszett az effajta móresre tanítás.

18

Amint már mondtam, háború dúlt még Európában, valamiből meg kellett élni. Az én anyám a világ legügyesebb asszonya volt. Kitalálta, hogy a padláson kukoricából pálinkát főz, azt elviszi városra, és eladja. Ment az üzlete jól, mert sokat maradtam nagymamámmal egyedül reggeltől estéig.

Egy nap két mogorva ember jött nagyanyám házába, felmentek a padlásra, és megtalálták a pálinkafőző szerkentyűt, meg húsz liter pálinkát. Ráripakodtak szegény anyusra, hogy fogja az egészet, és befelé a község házára.

Az anyám idegesen, kapkodva öltözött. Az arca piros volt, a szemében a könnyek csillogtak, de nem pottyantak ki. Rám nézett, és lágy hangon, de erélyesen azt mondta, hogy mosakodjak meg, vegyem fel a tiszta ruhámat, mert én is megyek vele.

A két férfi elkezdett tiltakozni: a gyerek nem jöhet.

Az anyám rájuk nézett, és határozottan kijelentette: - Nem hagyom el a gyerekemet. Lesz, ami lesz, de együtt maradunk.

Megindultunk. Az anyám és én mentünk elöl, az emberek szorosan a nyomunkban voltak. Az anyám vitte mindkét pálinkás ballont. Egyszer elkezdett engem tolni lassan az út széle felé- Tiltakozni akartam, de rám nézett, és csendre intett. Amikor elég közel voltunk egy jó vastag eperfához, mindkét üveget nekilódította a fának. A butykosok eltörtek, a pálinka kifolyt, mi meg álltunk mozdulatlanul.

- Mit csinált? Mért törte össze a pálinkás butykost?

- Milyen butykost? Milyen pálinkáról beszélnek. Magam sem tudom mit akarnak tőlem, meg ettől a kislánytól. Haza mehetek ?

- Mehetnek.                                                                                                    

Boldogan fogtam anyám kezét, és siettünk vissza nagymamámhoz, aki csodálkozva nézett  ránk.

- Ugye lányom megmondtam, hogy nem jó vége lesz a pálinkafőzésnek.Te is tudod, hogy írigyek az emberek. Egy férfi sem tudott pálinkafőzőt csinálni, ezt nem úszhattad meg.

Megint jöttek a mogorva emberek, most ők szedték szét a padláson a pálinkafőző szerkentyűt, és ők vitték el tőlünk örökre.

Nagymamám sírt.

- Nem baj annya, mondta anyus nagymamámnak. Majd kitanálok valami mást, akkor sem halunk éhen.

19

Ha valami rossz fát tettem a tűzre, bizony az anyámtól megkaptam volna ami nekem jár érte, de olyankor nevelőapám háta, jobban mondva lába mögé bújtam, és megvédett az anyám haragjától.

 Egy napon az ifjúsági otthonban könyvkiállítást rendeztek. Mindig szerettem olvasni, újságot, könyveket, bár kevés volt nálunk, de az egyik tanító néni adott nekem olvasnivalót. Elmentem megnézni a kiállítást, és nagy örömmel szaladtam haza az anyámhoz, hogy mit láttam én, és kértem jöjjön el velem, vegyen nekem meséskönyvet. Egyből elutasított azzal: erre bizony nincsen pénzünk. Elpityeredtem, de hamar mentő ötletem támadt. Elmentem a nevelő apámhoz, neki is elmondtam az óhajomat. Kézen fogott, és azt mondta                                                                                                                             Gyere nézzük meg azokat a könyveket.  

Csillogó szemmel, az izgalomtól kipirult arccal mentem vele a kiállítás felé. Nézegettük a könyveket, beszélgettünk az eladóval. Kis időre megvette nekem  Az Óz varázslója című mesekönyvet. Leírhatatlan boldogsággal szorongattam a kezemben a könyvet.

- Gyere apus, megmutatjuk anyusnak, mit vettél nekem.

- Azt már nem. Eldugod a könyvet, és csak titokban olvashatod, mert ha megtudja mit tettem, mindketten szorulunk anyádtól.

Még ma sem tudom, megmondta-e az anyámnak a könyvvásárlást, de ez volt az első könyvem, amit azóta is féltve őrzök.

20

Életem legborzalmasabb éjszakája akkor volt, amikor megölték a nevelőapámat.

Onnan kezdeném, hogy mi az ifjúsági otthonnal szemben laktunk. A nevelőapámat bízták meg azzal, hogy ügyeljen fel a rendre. amikor nyitva van az otthon. Éjszaka volt, mi már régen lefeküdtünk, én aludtam, mint a tej, de az anyámék felébredtek a nagy kiabálásra, ablaküveg csörömpölésére. Nevelő apám magára kapott valamit, és kiment megnézni mi történt. A szemtanúk szerint, amikor odaért, az első fiatalembernek azt mondta, hogy gyerekek, ha részegek vagytok. menjetek haza, mert a kárt amit most tesztek, azt holnap valakinek meg kell térítenie. Ezzel hátat fordított a fiatalembernek, és jött volna haza, de az hátulról ráugrott, és a kétélű tőrt belevágta a nyakába. Ő kihúzta a tőrt a nyakából, átjött az úttesten, bekopogott az ablakon, és csak annyit bírt mondani az anyámnak: -Doktort! – Az anyám hat hónapos terhesen kiugrott az ablakon, és vezetni kezdte a tőlünk nem messzire lakó doktor felé. A gyilkos, még ekkor is hősködött, szaladt utánuk, és azt üvöltötte, hogy állj, vagy lövök. Az anyámat maga elé tolta a nevelőapám, és így mentek még egy darabig. Minden lépésnél ömlött a szájából a vér. Az iskola előtt összeesett. Az anyám elszaladt az orvosért, de mire az megjött, a nevelőapám már halott volt. Az anyám halálra rémülten, rohant haza, hogy mi van velem. Engem bántott-e valaki.

Felrázott, és azt mondta: – Gyere gyorsan, megyünk a Tóth nagymamához. Mikor ránéztem, az anyám hálóruhája, keze, arca tiszta vér volt. Ijedten kérdeztem, hogy mi történt vele. Azt felelte, hogy ő jól van, menjek már. Kerestem a nevelőapámat, de az anyám sírástól fulladozva annyit mondott, hogy ő nem jön velünk. Valami szörnyűséget éreztem. Rohantunk az éj leple alatt Tóth nagymamámhoz. Még most is látom magas termetét, ahogyan meggörnyedve járkál le- fel a szobában. Az arca fehér volt, mint a fal, és mormolt valamit, de én nem értettem, hogy mit. Egy pillanatra megállt. Akkorra már felfogtam, hogy nekem nincs se apám, se nevelőapám többé. Féltem attól, hogy nagymamám is csak egy marad. Síró hangon megkérdeztem Tóth nagymamámat: - Nagymama, mi azért eljöhetünk ide? Átölelt, és azt felelte, hogy ti továbbra is az enyémek maradtok, persze hogy eljöhetsz ugyanúgy, mint eddig.

Leírhatatlan az a fájdalom, ami akkor betöltötte a szobát, amikor másodszor is elvesztettem az apust. Ettől az éjszakától kezdve sötét szobában nem merek tartózkodni, még akkor sem, ha aludni megyek.