Gyermekkori emlékeim

 4

 Az anyámnak volt egy húsz évvel fiatalabb testvére, aki tőlem nyolc évvel viszont idősebb volt. Nehezen fogadott el engem, mert többé nem ő volt a legkissebb. Elkövetett sokmindent, hogy megkeserítse az életemet.

Egy este nagymamámnál aludtam. Tél volt. Ott melengettük a hátunkat a banyakemencének dőlve. Egyszer csak veszekedésbe ment át a beszélgetés.

- Igen, annya, maga Rádmilát jobban szereti mint engem.

- Nem igaz, téged szeret a nagymama jobban. Te mindig vele lehetsz, én meg csak akkor, ha anyus elenged hozzátok.

Szegény drága jó nagymamám, azt sem tudta mit mondjon. Végül is azzal zárta le a vitát, hogy itt az ideje a vacsorának. Fogta a mécsest, és kiment a konyhába. Mi ketten maradtunk bent a sötét szobában. Odahajolt hozzám Giza nenám, és azt seppegte a fülembe: “Ne egyél sokat, mert a kenyeret pénzért vettük.”

Bejött a nagymama, hozta a péknél sütött hatalmas kenyeret, szalonnát, meg picinyke kolbászt. Leültünk az asztalhoz, és kezdődött a vacsorázás. Én nem mertem nekifogni az evésnek, pedig éhes voltam.

- Egyél már kislányom,- mondta a nagymama.

- Nem vagyok éhes.

- Na, az se igaz. Tessék, fogjad, és egyél.

- Nem eszek nagymamám, azt mondta Giza, hogy ne egyek, mert pénzért vették a kenyeret.

Ne legyen rá senki sem kíváncsi, hogy ezek után mit kapott Giza a nagymamától.

Felnőttünk, és családi összejövetelkor, mikor az asztalhoz ültünk, azzal kezdtük az ebédet: “ Ne egyetek sok kenyeret, mert pénzért vettük.”

Minden alkalommal jóízűt nevettünk.  

 
5

 Hazajöttünk Belgrádból, akkor Krivajának nevezett, mai Kishegyesre nagymamámhoz. Ma már értem, mért kellett anyusnak annyit dolgoznia. Pénzt kellett neki keresni. Szépen tudott a rokkán fonalat sodorni, meg kötni is.

Az asszonyok elhozták a gyapjút, mi meg Gizával az asztal alatt slumpoltunk.

Volt az anyámnak egy nagyon jó kuncsaftja, aki rengeteget rendelt nála, de olyan rettenetesen piszkos gyapjút hozott, hogy Gizával egy alkalommal sztrájkba léptünk. Nem voltunk hajlandóak slumpolni a gyapjúját. Persze a sztrájknak egy-kettő véget vetett az anyám, mi pedig undorodva slumpoltunk.

Megérkezett a ”piszkos gyapjús asszony”, és elkezdte mondogatni az anyámnak: “Tudja, Veronka, ezt gyönyörűen kösse meg. Legyen ilyen, meg olyan. A legszebb pulóvert kösse meg.”  Csak úgy folyt a szóáradat belőle. Minél többet beszélt, anál jobban gyűlt fel bennem a harag. Kihajoltam az asztal alól és azt mondtam neki :” Ámilyen ányág ádsz, olyán munká kápsz !”

Ettől a perctől kezdve nekünk tilos volt megszólalni a kuncsaft jelenlétében.

6

  Késő este volt. Slumpoltunk az asztal alatt. Mondtam Gizának, hogy nekem pisilni kell, gyere ki velem. Nem volt hajlandó kijönni velem. Könyörögtem neki, hogy jőjjön ki velem, mert én bepisálok.

- Na, be ne hugyozz nekem. Itt a markom pisálj bele.

Kétszer sem kellett mondani, én belepisiltem a markába. Persze, hogy folyt ki belőle a lé. Ekkor léptek be anyusék. Úgy szaladtunk kifelé, ahogy csak tudtunk, meg hoztuk a mázolót, tiszta vizet, és takarítottunk magunk után.                                                          

7

 Még ma is világosan látom, ahogyan szállunk ki a vonatból, milyen nehezen cipeli le az anyám a két koffert, meg engem. Körülöttünk  rengeteg ember. Ma már tudom, hogy az anyámnak a jegyet kellett vagy hitelesíteni, vagy megvenni a továbbutazáshoz, ezért akart engem a kofferok mellett hagyni a peronon, ő meg be szeretett volna menni a jegykezelőhöz.. Egyre győzögetett engem, hogy maradjak, mindjárt jön, de én belekapaszkodtam, és torkom szakadtából ordítva sírtam.Olyan magas voltam, mint a kofferok. Körülöttem rengeteg ismeretlen sötétruhás ember. Féltem. Nincs az apám mellettem, elmegy az anyám mellőlem, mi lesz akkor énvelem.

Sírtunk mindketten.

Ekkor egy ember odajött, valamit mondott anyusnak. Ő kézen fogott engem, bementünk egy helyiségbe. Ott sorba álltunk egy darabig. Ott is görcsösen fogtam a szoknyája szélét. Dolgunk végzetével visszamentünk a csomagokhoz. Az a bácsi ott állt mellettük. Rámmosolygott, megsimogatta az arcomat.

Hogyan mentünk fel a vonatra, miként érünk nagymamához, erre már egyáltalán nem emlékszem.