Kb. igy néz ki, amikor valaki - pld. Pécsi Katalin - a női írók női íróvá kategorizálásának a szemérmetlen aktusára igyekezne felhínvni a figyelmet, miközben pontosan ő az,

aki a “kategorizálást” végzi, legalábbis az itt közölt riport első betűjétől az utolsóig.

A riportban feltett kérdései (kérdéshalmazai) közül nincs egyetlen egy,

ami bármi másra utalna, mint riportalanya - Fabo Kinga költő – neme, nemisége.

Az, hogy beszélgetőpartnere egy költő, egy egyén, egy individuális

(és megismételhetetlen) lény, (mint mi mind) kevéssé hozza izgalomba,

mint ahogy maga Fabó Kinga mondata:

     “…Nem tipusokban létezünk, hanem egyedi emberekként…”

sem vált ki belőle észlelhetõ reakciót.

Ha az itt oly efektiven demonstrált erőfeszítésében sikerülne néha egy-egy rövidebb szünetet tartania,

akkor talán azt is észrevenné, hogy ha létezik is írók nemeken alapuló kategorizálása,

az messze nem az egyetlen fajtája a kategorizálásnak.

Itt egy kisebb lista az általánosabbak közül:

          …balos (jobbos) író, ismeretlen író, etnik író, női író (aha), erdélyi író, emigráns író,

beat költő, kárpátaljai költő, cigány költő, nemzeti költő, vagy éppen plebejus-avantgardista, stb stb…

De Pécsi Katalinnak nincs ideje ezeket észrevenni, mert (már megint) van egy kérdése,

és azt fölteszi, süllyedhetnek egymásba kontinensek, borulhatnak föl paradicsomszószok,

õ megkérdezi, hogy:

 “ A női iróknak elsősorban arról kellene írniuk, hogy milyen nőnek lenni?”

Ó föltétlen… és pirosruhás női íróknak arról kellene írni,

hogy milyen pirosruhás női írónak lenni…

megjegyzés: ezen sorok írója Fabó Kinga költészetének nagy tisztelője

T.K.Faber