Szentjánosbogarak

télutó estén!

Föltűzve. Sziklák és rakpart fölött. – –

A délután szelíd, zuhanó ’estén

a várt, a végső nyugvás ránk köszönt.

Dagad, dagad a telt hasú Dunában

hegyekről ömlő hideg áradat – naponta

nézem, hogy egyre puhábban

ablakok sötét tükrére tapad.

Sóból, kőből, fenyves leheletéből,

viszályok, hegyláncok előtti múlt

sóhajából gyűlt mélységet tép föl

a kanyargó víz, ha földünkre fut.

Utoljára még szótlan ül az ember,

alig takarva vacogó szívét,

– beléfurakodott torz förtelemmel –

tisztán, mint aki lelkét hinti szét.

Az utolsó számvető mozdulattal,

szomorú, éles ész, lelenckalapban,

rohadt, úszó, téli narancs után kap –

a sodrás tárgya fagyott, mozdulatlan,

s mint halálból érkező híradás, csak

úszik odalent az éltető látszat

egyre sötétebben és komorabban.

Ideje volna tudni már, beszkártos

nagyapám és paraszt, pap és cseléd,

felvidéki nagyasszony és kocsmáros-

né szép felmenőim – miféle vét-

ke szántatja most e papírt, síró

szóval, nem adva békülést soha

e dunatáji, vegyülni nem bíró

népnek, aki véremben zúg. Hova?

S ti, szentjánosbogarak, csak egyre

haloványabban a város fölött.

S a cet szájlemeze – ha kegyelemre

nyitja pofáját a két part között!

Egykoron szelíd, fénytelen ajakkal

várta a part az éj lágy lakatát,

s hordóval a tüzes szekér zuhant a

lélekre, döbbentve barbárt, pogányt.

Vata és Gellért békétlen titka

marja ma is az országos közönyt,

hazám, halállal terhes partjainkra

tört tengellyel rogynak a Göncölök.

A Duna csak folyik. Sötéten zárva

maszatos ősanyag játékait.

Történelem és jövő fölös átka,

mint a permet hó, olvad és vakít.

Dolgunk, közös, rohad a víz alatt,

az évezred városok közt szalad.

(Irigység, rágalom elrejtett aknák,

hamisan visszaszámlált múlt forog:

robban alattunk, hogy szilánkok csapják

szét, aki itt változtatásba fog.

Koholt vádak mosatlan szennyesét

hullám teríti partjainkra szét.)

A hó, a hó, ez átokból szőtt áldás

vizet, követ és embert betemet.

Parányi minden. Hiába tört ádáz

harag ránk, ejtve ezredéveket.

Még kisebb hószemek, ha hullanak –

ősibbre temetnek, emberalak.

Csoda a tekintet parányisága,

ennyi téltől, éjszakától se tör

meg, de látványát kikiáltja,

mint aki barlangból napfényre tör.

Borulhat ránk gyűlölet éjjele –

nézünk, nézünk cethal szemeibe.