„Szolgaföldben nem nyughatnak”
P.S.

Összehányt
géncsodák
micsoda küldeménye
vár itt
valami rendre?
mint zsetonok
helyezve
egy őrült rulettre?

Milyen torlódás ez
hol csak a lidérc otthonos?
Holtak járnak-kelnek
s a lélek örök-ostromos!

Etu néni, segít-e a virág?
tüntető nőkre hallgat-e
a vazulfülű világ?
vagy ideggubancba
kötve ráng?

Élőnek az élő
csak ellenfele
de holtnak az élő
örök lakhelye

gondolatét és
gondjait
rendezi mint szobák
sarkait

nem nézi, ezt vagy azt
felborít
csak szolgálja az élő
halottait

Lehet, hogy célja mégis
van vele?
Bennünk nyugodna? Nem a
földbe’ lenn?

Mi föld? Iszap, mocsár és gázok,
rohadt gyökerek, hullák, facsonkok
letakart bűzére épült város
s a vétkező lélekről mit se szóltok
mind, mind, akik nem is tudva,
hurkolódtok midéletig a halálhoz.

Házak, utak és feltöltött gödrök alatt
hány gyanútlan vándor torkán feszült a kés?
Fésülte át a nádast
haldokolni visszatérő szél.
Beroppant palló.
Iszapbugyborék. –
Iszonyú utasok
gömbjükből kilépő
lelke kísért.
Hány áruló vezetett igaz nyomra itt.
Hány júdáspénz a nyárfák ezüstje.

Barbárok elől menekülőnek
barbárok lakta vidék.
Milyen honfoglalást?
Milyen tisztító zenét?

Szent Imre és Gellért,
Zsiga bácsi, Bartók –
minek itt díszes takaró,
ha feneketlen mélységben
földszinti léptékben
lakik és visszaszáll
az árulástól meghaló?

(Ma is a posta
barátom könyvét hozza,
a tisztaság lapjain
távolról üzenne Bem apó?)

Gyertek, gyertek, hát gyertek
kárt és jót egykézből osztó szellemek,
legyünk mind – tőletek nevelt gyermek,
mentsétek fel
                         ostromolt lelkeinket!

   Vakolat magaságból
lesompolyog a farkas
versbe jődögél le
lépte szép nyugalmas

   Padlásra rejtet gyűrűt
előhoz kéktollú holló
Ne húzzuk föl. Gyűrűben üljünk
s lesz sötét égen a Nap
s mi mind valahány bolygó

   Lélekzugainkba – mint a fecske –
röpül, fészket rak egy madár
széthamvadt, szomorú gyötrelmekbe
tüzet lehelve tovaszáll

Segítsetek, ha segíteni jöttök!
Eget, lelket, földet betöltők.
Ne szóljak én sem hiába.
Osszátok szét mind magatokat,
nyissátok föl az eleven torkokat
üvöltésre és imára!

(Elhangzott 1989. december 1-én, az 1956-os körtéri csata
emléktáblájának felavatásán.)