Hogy az újtestamentumi kereszténység nekünk, embereknek mindenekfölött ellenünkre van (zsidóknak bosszúság, görögöknek bolondság); hogy úgy tűnik, mintha az embereket szándékosan magára haragítaná, annyira, hogy puszta hirdetése már jelt ad a szenvedélyes gyűlöletre és a legszörnyűbb üldözésekre: mindezt maga az Újtestamentum nem titkolja, sőt a lehető leghatározottabban döntő módon mondja ki. Ahányszor Krisztus az apostolokkal beszél, mindig elhangzik az intés, hogy kerüljék a haragot; mindig újra és újra a lelkükre köti, hogy készüljenek el arra, ami rájuk következik; és az apostolok szavai elég világosan tanúskodnak arról, hogy mindaz megtörtént velük, ami előre tudtukra adatott.

Ha tehát valaki a kereszténység értelmében megérti önmagát, úgy eszébe sem juthat, hogy a többiekre haragudjék azért, mert ráeszmélve a kereszténység lényegére, az ő keserű gyűlöletüket magára vonta. Nem, semmiképpen. Ha a kereszténység értelmében érti meg önmagát, sokkal inkább rendjén kell ezt találnia.

De még annak is, akit ezáltal oly igen magára haragított, még annak is meg kell őt értenie és igazat kell adnia neki; ha a maga részéről felháborítónak találja azt, hogy: nemzedékről nemzedékre élősdi élőlényeknek egész nemzedéke él abból, hogy mint hivatásos, az Újtestamentumra kötelezett tanítók, a saját fejük szerint valamivel – aminek az újtestamentumi kereszténységhez semmi köze nincs – kereszténység néven szédítik az emberiséget; hogy ezek az élősdiek a visszájára fordított újtestamentumi kereszténységet kereszténység gyanánt hirdetik és belőlük táplálkoznak; s hogy eközben még állami alkalmazásukra is hivatkoznak, ami a kereszténység perspektívájából nézve éppen olyan nevetséges, mintha valaki a kártyajátékban egy közönséges színnel akarna tromfot adni, vagy mintha valaki egy farkastól kapott tanúsítvánnyal akarná magát juhászpásztorrá nyilvánítani.

Ez felháborító. Talán egyedülálló példája ez a történelemben annak, hogy egy vallásnak azáltal kellett megszűnnie, hogy virágzásnak indult – és most már kereszténységen mindenki az ellenkezőjét érti annak, amit az Újtestamentum rajta ért. Így változott a szenvedés vallása az életöröm vallásává – de nevét változatlanul megtartotta.

Ez felháborító, hogy a kereszténység megvalósulásának nehézségei most, ha lehetséges, még egyszer olyan nagyok, mint voltak akkor, amikor a világba lépett. Mert most már nem pogányok és zsidók állnak vele szemben, akiknek elkeseredését fel kell ébresztenie, hanem keresztények és ezeket a keresztényeket ugyanoly módon kell önmaga ellen ingerelnie, mint valaha a pogányokat és zsidókat, mivel a szellem szélhámosainak céhe elhitette velük, hogy ők a keresztények, hogy a kereszténység egy bordal melódiájára hangzik és még sokkal mulatságosabb, mint ez a dal, amely, sajnos, nemsokára elcsitul, míg az élet vidám keresztényi bálja a papok ígérete szerint „eltart az örökkévalóságig.”