Mielőtt a színmű, Wass Albert műfaji meghatározása szerint „színpadi regény” olvasásába kezdenénk, képzeljük el az évnek - sőt az emberéletnek is - azt a pillanatát, mikor a kora tavaszi napsugár először töri át a tél hideg bástyafalait.
Mintha a Napsugár a lelki tél visszavonulásának angyali harsonáját fújná meg. A létezés II. világháborús fagyhalála után föltámadó emberiség angyaltrombitáját. De Wass Albert megelevenítő emlékezéséből az első tavasz, a szerelem tilinkószava is kihallatszik: a „Kicsi madár, jaj, de fönt szállsz” és a Tavaszi szél című drámából már jól ismert „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom” meghitt dallamai.
Ennek a páratlan, nagyszerű élménynek, ennek a hadi borzalmak elviselése után már-már az emberléten túlmutató jelzésnek a megtestesítője az egyszerű hegyi leányka, Napsugár, a maga valóban sugárzó tetteivel és szavaival.
Wass Albert  kötetünkben olvasható három felvonásosa annak a pacifista jellegű avantgarde színházi látásmódnak a folytatása, amelyet már 1934-es Temető megindul című oratóriumában megismerhettünk. Mindkét műnek külön esztétikai erőt és erkölcsi értéket ad a magyar történelembe való ágyazottsága, előbbi esetben az I. világháború, utóbbi alkalommal a II. világháború ad valóságos hátteret és keret-szituációt a darab szüzséjének.
 

A színmű előzménye nemcsak az 1944-ben már elkészült Tavaszi Szél szerelem-ábrázolása, de az 1944 októberében az Erdélyi Helikon szeptemberi számában közzé tett Megismerkedem Napsugárral című regénykezdet is. Utóbbiban már a jelen mű szereplői: Napsugár és nagyapja, Véncsont, Sánta Menyét és a főhős – a szerzői hasonmás! – Borzas Bivaly is bemutatást nyernek. Az első felvonás hely- és idődimenziója is Wass Albert élményére, vadászútjaira és vadászkalyibájára utal:

„Abban az évben ott laktam én is nem messze, az irtás fölött, ahol a fenyvesek kezdődnek. Kalibám egy sziklának támaszkodva állt, s ha kiültem elébe: szemem az irtáson végig egészen le a patakhoz látott.
Láthattam a szarvasokat, amint a dőlt fák között legelve átvonultak. Az őzeket, amint karcsún és óvatosan kiléptek a szálerdőből és halkan megindultak a forrás felé. A medvét, ahogy két marokkal habzsolta a málnát. Az életet láthattam, amint a maga békés rendjén elvonult kalibám előtt.
És láthattam a hegyeket. Ahogy ott álltak kereken, nagyon komolyan és nagyon méltóságosan és olyan szépen, amilyen szépen csak a hegyek állhatnak Isten színe előtt. Olykor lilák voltak, olykor kékek, mint a harangvirág. De gyakorta voltak szürkék is, ha felhőt borított föléjük az ég, s máskor szelíd rózsaszínűek, ha a nyugvó nap mosolyogva búcsúzkodott tőlük.
Kalibám előtt tisztás nyújtózkodott. Fenyők őrizték kereken. Szépek voltak, s illatuktól néha megsűrűsödött az éjszaka. Fönt tömött, sötét fenyves. Többnyire hallgatott. De ha megzúgatta a szél: a zúgás messzire elhallatszott, s olyan volt, mint egy forradalmi zsoltár, mellyel lázadó papok hívják segítségül Istent a világ bűnei ellen.
Két oldalt szelíden lélegzett a bükkös. Tág boltívei alatt a csöndet őrizgette. S lent a hegyoldalban szélesen terült el az irtás. Tavasztól őszig színét változtatta virágnyílások rendje szerint, s virágai kunyhómig kapaszkodtak. Valahányszor lentről jött a szél: illattól súlyosan érkezett, s terhét lerázta kalibám előtt.
Volt ott két juharfa is. Nyurgák, idétlenek. Valami furcsa szándékú sors megkímélte a fejszétől őket. Egymásnak dőlve álltak a csupaszra tarolt hegyoldalon, málna- és vadbozót között, mintha ölelték volna egymást. És amikor szél járt a hegyen, furcsán csikorogtak. Mintha sirattak volna valamit. Talán az erdőt, aki elpusztult mellőlük?
Sokat tűnődtem ezen, üldögélve a kaliba előtt. Míg a patak zúgott lent, s az égen futottak a felhők. Surranó széllel illatok jöttek és elmentek megint. A málnavészben szarvasok csörtettek, őz böffent a bükkösben riasztva, s a forrás fölött medve váltott át.”

Wass Albertnek egy 1944. októberben írott magánlevele jelzi az élmény jelentőségét, s tudatosítja a történet akkori félbehagyását. A történetét, amelyről a Napsugár is vall, átitatva a képzelet nagyszerű dramaturgiájával, és a a havasok lányáról szóló híres regénytrilógia fog majd idő-áttételei ellenére egyre hitelesebben és ugyanakkor egyre elrejtőzőbben vallani:

„Napsugár hegyeit már csak távolról nézhetem, s ez olyan szomorú, hogy le sem írhatom. Jó, hogy megírtam Napsugárt, de kár, hogy nem fejezhettem be.”

                                                                                                                Levél D. Kenese Erzsébethez, 1944. X. 14.

Egy későbbi írásában földrajzilag is pontosítható lesz a helyszín:

„Ebben a mai fölfordult világban jól teszi az ember, ha időnként meg-megáll egy percre valahol egy erdő közepén, ahol a természet békés csöndjében Isten közelsége szinte kézzel fogható.
A legalkalmasabb hely, amit ismerek erre a célra, sajnos messzire esik. Ott van a Maros fölső folyása mentén, Ratosnya fölött, ahol az Ilvai pláj beleszalad az Andrenyásza gerincébe, s széles legelő-tisztást képez, melynek aljában, sziklakő alól a világmindenség legjobb, legtisztább és legszomjat-oltóbb forrás vize buzog elő Isten lábnyomából.
Valamikor, mikor még fiatal volt bennem is az élet, gyakorta ültem ott a vén bükkfák alatt lelkemet tisztogatva, nyár derekán meg kora ősszel, mikor színesedtek alant az erdők, és szarvasbikák hangjától remegett a csönd.”

„Mikor még fiatal volt bennem az élet…” Wass Albert már 1934-es Anuca című novellája megidézi ezt a helyszínt és valószínűsíthetően ezt a szerelmet. Mélyen elrejtett személyes érintettséget vélhetünk már ebben a munkában is: a Füleki urasággal – e néven a Csaba című regényben fog azonosulni alteregojával a szerző – boldog szerelemben élő havasi nő, mikor megtudja szerelme csalárdságát, aki úgymond a gazdag birtokos, Bandi uraság lányát tervezi feleségül venni, életre szólóan válik sértetté. (Mindez Albi gróf Siemers Évával kötött házassága előtt vettetik papírra!) A novellában írói igazságszolgáltatással elveszejti a havasi lányt elhagyó, szerelemben csalárdnak ítélt férfit. Önmagát. Ez a novella szimbolikusan megöli írója hasonmását, emberileg indokolható módon, de a valóságot ezzel (is) homályban hagyóan.

A történet hová is vezethetne el minket, ha nem a korábbi kedves helyre, a paradicsomi együttléteket megidéző Andrenyásza környékére:

„– Na, aztán tudhassa maga is, hogy semmi sem tart örökkétig. Biza, szeptembertájban kezdett az úrfi ritkábban járni a Holtyerág felé, s kezdték beszélni, hogy a némai Bandi úr lányához szegődött volna. Na, sírt is szegény Anuca eleget. Hát még, amikor meghallotta, hogy fehérnép is van a dologban. De átkozódott keservesen, hogy így meg úgy, kerüljön csak a szeme elé az a másik leány.
– Aztán, hogy ősz lett egészen, csak elcsöndesedett, s nem lehetett szavát se venni. Csak kiült a Nádaskút fölötti dombra, s elnézett naphosszat a Holtyerág felé, hallgatta az erdőt. Hogy nem szól-e valahol az úrfi kopója.”

Amiben bizonyosak lehetünk: ebben a balladás hangon, ebben a szomorú és önemésztő prózafutamokban valakitől búcsúzott az író. Valakitől még házassága előtt végelegesen elbúcsúzott. Egy 21. századi, Wass Albertre emlékező és a görgényi havasokat jól ismerő látóasszony a következőket kutatta fel:

„Anuta öreg pásztorok közt nőtt fel… gyerekkorában a Bisztra.. Donca… Neagra… Kelemen-havasok völgyeiben élt, majd átköltözött a Görgényi havasok Szalárd völgyének egyik oldalába.
Anuta Wass Albert nagy szerelme volt. Szegény leányként Ratosnya környékén élt. A regénybeli szerelem igaz történet. Albert nem vehette el a leányt román származása miatt, édesapja NEM ENGEDTE romángyűlöletből. A regénybeli gyermek Wass Alberttől származik, Bandi, az Andrei.
Anuta nagyon-nagyon szép román leányka volt. Újból férjhez ment és négy gyönyörű gyermeke született román férjétől. A Zalárd patak közelében Takán élte le életét.

                                                                                                                                                   Rege Anna leveléből

A legtárgyilagosabb filológus számára is elgondolkodtató lehet: éppen az Anuca című novellában, e különlegesen félbe maradt kapcsolat meséjében történik meg a névadó havasi lány első megidézése Wass Albert életművében, a későbbi előfordulások erősebb nyomatékot és irodalomtörténeti jelentőséget adnak majd neki: elsősorban a háromrészes remekmű,  A funtineli boszorkány hősnőjének alakja által.

Az életrajzi emlékezésekben kiíratlan kapcsolat újból és újból működteti az író lelkiismeretét, s ugyanakkor  tudattalanjából ellenállhatatlanul feltörő történetek és drámák páratlan empátiájú leírására ösztönzi, az érzések kiapadhatatlan megvallására: monológokban látomásokban és színművekben.  S mint az álmokban: akár a gyötrő és akár a lélekemelő jelenetekkel szemben is egyaránt tehetetlen a lélek.

Ismerhetjük már a Tavaszi szél című dráma burkolt vallomását is, amelyben az úgymond főispánná lett írói alterego elmenekül a vagyonért megkötött házasságából, hogy névtelenül folytassa életét első, havasi szerelmével, akinek neve mi más is lehetne, mint az Anuca név magyar megfelelője: Anikó.

Mi sem könnyebb a felvázolt írások előzményei után, az író alkotómódszerét jól ismerve, mint fölismerni, a könyvünkben olvasható Napsugár című darab valóság-hátterét, azt az életrajzi hátteret, ahonnan a képzelet nagyszerű dramaturgiájával átalakítva ugyan, de mégis csak megmutatkozik a fontos alaptörténet megjelenítése: az elhagyott asszony és az elhagyott gyermek kompenzatorikus ábrázolása. A kimondhatatlan és rejtőzködő bűnbánat közvetettségében nagy ívű „kibeszélése”, kivetülése a hősnő alakjába.

Ez az író által „huszadik századi regénynek” nevezett alkotás úgy tiltakozik a személytelenné vált háború ellen, és úgy szól ugyanakkor a szerelem erejéről, hogy a BOLDOGSÁG és a GYERMEK válik a szüzsé mozgatójává:

„RENDEZŐ (bosszúsan vállat von, aztán hátat fordít és tapsol) Figyelem! A huszadik század drámája következik! Érti mindenki? Az ember belekeveredett a háborúskodásba. Idegrendszere felett szenvedélyek uralkodnak. Elsősorban az önzés, amely gyűlöletesé tesz előtte mindent, ami nem egyéni érdekeinek keretén belül helyezkedik el. Hogy önzését és gyűlölködési hajlamait gyermekei és unokái számára elfogadhatóvá tegye, hangzatos fedőneveket talált ki ezek számára. Ezek a fedőnevek általában izmus-sal végződnek: nacionalizmus, patriotizmus és a többi. Érti mindenki? Az ember tehát itt áll, a gyárakkal és a gyilkos találmányok ezreivel telezsúfolt világban, és…
SZERZŐ Bocsánat, rendező úr. Ne itt tessék kezdeni.
RENDEZŐ Hát hol?
SZERZŐ Mikor az ember még boldog volt.
RENDEZŐ  De uram! Hol marad az összefüggés! A logika!
SZERZŐ (bosszúsan fölpattan a karosszékből) Hagyjon békét a logikával! Adja ide a kéziratot. (Átveszi, visszalapoz az első oldalra, olvassa) Kép: havasi tisztás. Fenyők, bükkök. Háttérben hegyek. (Tapsol) Fenyőt, bükköt és hegyet kérek!”

Napsugár, a hősnő, aki pásztorlányból „pacifista agitátorrá” és gyermeke apjáért küzdő és érvelő anyává vált a darabban, a huszadik század életakaratának szimbóluma.

A Szerző és a Rendező pozitív-negativ szerepvállalásai egy modern groteszk mű Ádámjaként és Luciferjeként ellenpontozzák egymást, és jelenítik meg ill. fejezik ki a háborúba sodort ember és asszony szintén szimbólumokká nőtt segítőit és akadályozóit.

Napsugár ugyanakkor egy valós személynek, egy valós szerelemnek az emigrációban tovább őrzött emléke is! E kettős jelenség –  szimbólum és valóság – nyomain kell elindulnia az olvasónak, aki az író hagyatékából előkerült darabot meg kívánja érteni és fölemelő üzenetével saját életét kívánja gazdagítani.

Fölsír a műben Wass Albert Adjátok visza a hegyeimet! című munkájának Istenhez fohászkodó, de vádoló hangja is:

„NAPSUGÁR  Lehet, hogy bűnös a lelkem. De fönt a hegyekben van egy kicsike ház. Isten tud róla. De erről, ami itt történik, nem hiszem, hogy tudna. Maguk a hibásak, mert nem mondják el neki! Hát majd elmondom én! Addig mondom, amíg meghallja végre! (Letérdel) Uramisten, én csak egy szegény asszony vagyok, gyönge és egyedül való. De nézd meg ezt a gyermeket! Romok közt született, és az apját keresi! Nézz ide, nézd meg, mi van itt ezen a földön! Nem az, amit Te akartál, hanem amit az emberek akartak! Nézz ide, Isten! Csupa pa­rancs és kerítés! Csupa fegyver és csupa gonoszság! Ha meg­látnád, tudom, nagyon megharagudnál! Mert te nem akarha­tod, hogy háborúzzék az, aki a békét szereti, hogy gyilkossá parancsolják azt, akit Te tisztának rendeltél! Hogy romok kö­zött szülessenek a gyermekek, és drótkerítések árnyékában nőjenek föl, apjukat keresve! Söpörd el, Uram, a parancsokat és a kerítéseket, add vissza a gyermekem apját, és engedj ben­nünket visszamenni a mi hegyeink közé, ahol szép a világ és G békés, amilyennek te akartad, olyan. És én akkor eléd teszem a gyermekemet, hogy megáldjad őt békével és tisztasággal, és valaki majd megkereszteli patakod tiszta vizével, amely a Te lábad alól ered, ott fent a hegyeken... ne haragudj, ha addig . nem adom... de akik eltitkolják előtted az igazat, azok nem a te embereid, Isten, s azoknak a keze nem érintheti az én gyermekemet!
RENDEZŐ (megbotránkozva keresztet vet, morogva) Bocsáss meg, Uram, a megátalkodottnak! (Sietve elmegy)
NAPSUGÁR (szomorúan néz utána) Elment. Nem Isten embere. Szolga csak. Az emberek fogadták. Gyere, kicsi fiam, imád­kozzunk még édesapádért s a kicsi házért, fönt a hegyen, s a világ békességéért. Addig mondjuk, míg meghallgatja az Isten. (Lehajtott fejjel, mozdulatlanul térdel)”

S miközben mindezt tudjuk, s ősi babonával és keresztény tisztasággal tekintjük végig a  m e g t i s z t u l á s  k á l v á r i á j á t ,  amelyben végül is ki tudjuk mondani hősnőnkkel a huszonegyedik század számára is fontos - és megszenvedettségétől igaz – mondatokat, a

Mi atyánk

mondatait:

„NAPSUGÁR Miatyánk... ki vagy a mennyekben...
RENDEZŐ (meglepetten) Miért imádkozol?
NAPSUGÁR (diadalmasan, hangosan) Bocsásd meg a mi vétkein­ket, miképpen mi is megbocsátunk már az ellenünk vétőknek!
Megbocsátunk! Igen!
(Ebben a pillanatban a kisgyerek kinyújtja a kezét, és megérinti vele a kerítést. A kerítés ledöl)
JÁNOS (bal elölről előrohan) Napsugár! (Átugrik a ledőlt keríté­sen, karjaiba öleli az asszonyt) Ledőltek a kerítések! Megnyíl­tak a kapuk!
RENDEZŐ (csak a gyerekkel foglalkozik) Nevet! Reám nevet!
SZERZŐ (feláll, csöndesen hátramegy, int)
NAPSUGÁR Ledőltek a kerítések!”