Rátaláltam a szépség – az én szépségem – meghatározására. A szépség izzó és szomorú valami, kissé bizonytalan, tág teret ad a találgatásra. Ha úgy tetszik, alkalmazhatom gondolatomat valami érzékletes tárgyra; vegyük, mondjuk, a társadalom legérdekesebbjét, egy női arcot. Egy elragadó szép fej, egy női fej egyszerre enged gondolni – elmosódottan és határozatlanul – a gyönyörűségre és a szomorúságra; magában hordja a bánat, a fásultság, sőt a betegség eszméjét, ugyanakkor, mikor éppen ellenkezőleg maga csupa izzás, élnivágyás; melléje társul valami keserűség, mely mintha kifosztottságból vagy kétségbeesésből áradna vissza. Titok és szánalom szintén jellemzői a szépségnek.

Egy szép férfifejnek nem kell tartalmaznia, kivéve talán ha női szemek számára nem – jól értsük meg, emberi szemek számára – a gyönyörűségnek ezt az eszméjét, mely a női arcban annál vonzóbb és ingerlőbb, mennél bánatosabb egészében maga az arc. De lesz ebben a fejben valami izzó és szomorú is – szellemi szükségletnek, sötéten elfojtott becsvágynak – egy morajló, de hasztalan hatalom – némelykor valami bosszuló érzéketlenség (mert ennél a tárgynál nem szabad elfeledkezni a Dandy ideális típusáról) – némelykor még – és ez a szépség legérdekesebb jellemzője – a titokzatosság, és legvégül (hogy végre legyen bátorságom teljesen bevallani, milyen modernnek tartom magam esztétikában) – a Boldogtalanság. Nem állítom, hogy az Öröm nem társulhat a szépséggel, de azt kell mondanom, hogy csak a legközönségesebb díszítménye neki; míg a bánat, hogy úgy mondjam, a legelőkelőbb társa, olyan mértékben, hogy el sem tudok képzelni (talán elvarázsolt tükör lenne az én agyam?) olyan fajta szépséget, amelyben ne volna boldogtalanság. Ragaszkodva ezekhez a gondolatokhoz – mások azt mondanák: megkísértetve tőlük –, belátható, hogy nehéz volna számomra nem arra a következtetésre jutni, hogy a férfiúi Szépség legtökéletesebb megtestesítője a Sátán – Milton modorában.