Az égbolt vakítón tiszta, sehol egy felhőpamacs.A hajnalcsillag bátorítón integet, fénylik, ragyog. A feketeség lassan szelidül. A Mátra tömör vonulata tisztán rajzolódik ki a háttérbe. Mintha tussal kihúzták volna. A hold lassan hízva szépen elköszön, helyet adva a csodának. Az ég alja rózsaszínbe öltözik, millió árnyalatát produkálva, a kék, a sárga, a zöld egységgé áll, és a nap hosszú vérnarancs kelő sugarait kinyújtva lassan ébredezik. Bizonyságát adva, hogy minden nap más. Keleten, az erőmű tömör kéményei fekete felhő-böffeneteket csuklanak ki magukból, az aljuk lapos, minhta tálcára tették volna. A ragyogás szétárad, mérges-vörössé válik, a köd-párák elindulnak, mintegy ellenőrizni, minden fűszál a helyén van-e, minden őzet számba vesznek, minden csigát megsimogatnak. A milliónyi fűszál-végen millió gyémánt-csepp, elhagyott szeretők tört szív-maradékai, múlóak, megejtőek, szívbemarkolóak.A hajlékony fűvégeken igen, pontosan, a tükör-színnel ragyognak a cseppecskék. A nyugti szél először bátortalanul fúj egyet-kettőt, majd nekibuzdul és harsogó szél-hangján ő is köszönti az új napot. Ha  jól figyelsz, éberen, a cirruszok lassan felvonuló zárt vonulatán láthatod Hajnalt, a kedvenc lila-szegélyes felhőruhájában, kézenfogva Holdleánnyal  lassan nézik a vakító fény-áradatot, amely talán reményt és új szívvarázst adnak az új reggelnek.