A madarak felerősödő csicsergésével kezdődik. Hajnalcsillag pontosan az égbolt mértani közepén áll, vezényel. A nyugati égboltot ma zárt felhőzet takarja, Holdistennő pontosan egy résnyi helyet nyit rajta, majd látván, minden rendben, megnyugodva bezárja a felhő-ablakot, és újra zárt, egybefüggő felhőtakaró borítja a nyugati oldalt. Keleten, az egyre erősödő rigó-trillák közepette fakó-sárga bizonytalan napkarok bújnak elő, megcirógatják a csoda-zöld, egyre erősödő búzatáblákat, visszariadnak a repcetáblák magabiztos sárga ragyogásától, a riadt őzikéket összeterelgetik. Az ég egyre világosabb lesz, Hajnalcsillag egyre jobban belesápad az ég közepén, de folytatja tovább napi munkáját kérlelhetetlenül. A fakó sárgát felváltja a kimondhatatlan hajnali színvarázs narancsból, lilából, rózsaszínből, bíborból szőtt csodálatos áradata, az apró bárányfelhőcskéknek bohó lila szegélyt varázsolván, úgy hogy a belsejük szürke marad, a fakó sárga nap-karocskákat felváltják a még nem szemfájdító arany-narancs sugarak ellökdösvén a felhőcskéket, hogy a Nap teljes pompájában kiemelkedhessen a látóhatárról, körbenézhessen, a búzaszálak végén a harmatcseppekben viszontláthassa képmását, egyszerre lökve le a harmatcseppeket, hogy azok kacagva hulljanak a semmibe, tudván, hogy a csoda másnap hajnalban megismétlődik.Hajnalcsillag már nem látszik, utolsó csillagszikráját beledobta a hatalmas vérző-bíbor-narancs korongba, a ragyogás már hunyorgásra késztet, körbenézek, és egy-egy arcon felvillan a csoda-látás, mindenki elteszi a maga csoda-darabkáját, ezt a látványt csak a szív képes lefényképezni igazán, figyelem a szemekben a mosolyt, és szinte hallom a harmatcseppek suttogását: az élet szép. Nyisd ki szíved és te is hallani fogod, szívből kívánom...