A nap fáradthatatlanul mézarany színt csorgatott a földre, a fény arany sávokkal csíkozta a felhőket, a hóvirágok kisebbre húzták magukat, mert a tél kajánul röhögve súlyos hófellegeket tolt nyögve maga előtt, csontig hatoló hideg szeleket kergetett, lerázta a Hajnal mindennapos varázs-színeit, makacsul, őrülten ragaszkodott a hideghez, a magány-szürke reggelekhez, a fájón mogorva, szúrós hódarához, a jégbarázdás pocsolyákhoz. A reggelek elnyúltak, belehúzódtak a délelőttbe, a nap csak akkorra tudta a felhő barrikádokat széttörni, és a fény ragyogón szikráztatta fel a pocsolyák jég-ezüstté fagyott felszínét. A napfény szétáradt, szétfolyt a városon, összehúzta a fáradt ember-szemeket, csalóka meleg-pamacsokat szórt szét, a rigók szétrázták tollaikat, a vadgalambok tavasz-búgásában benne volt a meleg sürgetése, a macskabagoly visítva menekült a tető szélére, és felfújva magát nyávogta bele a világba minden reggeli panaszát. A csókák vidáman felelgettek egymásnak a kopasz fák tetején, a világ a tavasz szívzsongító mámorát várta, Tavaszanyó félénken, aggódva tipegett végig köztük, majd átsuhant az utcák felett, varázspálcájával mindenfelé intett, csendet, türelmet kért, mert naptár szerint még a télé volt a választás joga, hogy hideget, fagyot, vagy meleget küld a tájra, és csak egy-egy játszi, könnyed napra tudta a szívekbe lopni a tavasz-élet vágyakozását. A várakozás-vágyakozás megült a levegőben, a csend felszikrázott, Tavaszanyó elsuhant, mögötte virágillat, meleg napsugár bűvölet maradt csak...