– Taníts tovább, tiszteletreméltó – szólt Svetaketu.

– Legyen – mondta Uddálaka Áruni. – Itt van egy szem só, tedd vízbe és holnap ismét gyere hozzám.

Úgy történt, s akkor így szólt:

– Add ide a sót, amit tegnap este a vízbe tettél.

A vízbe nyúlt, kereste, de nem találta, mert elolvadt.

– Kóstold meg ezen az oldalon. Milyen íze van?

– Sós.

– Kóstold meg a közepén. Milyen íze van?

– Sós.

– Kóstold meg azon az oldalon. Milyen íze van?

– Sós.

– Hagyd ott és ülj ide mellém.

Úgy történt s akkor így szólt:

– Eltűnt.

– Igazad van. Így hiszed azt is, hogy az élet eltűnt, de mégis itt van. S ami ez a láthatatlan, s ami ez az elmúlhatatlan, amiből ez az egész nagy világ van, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te Svetaketu.

– Taníts tovább – szólt Svetaketu.

– Legyen – mondta Uddálaka Áruni. – Ha valakit a gandhárik országából bekötött szemmel idevezetnek és a sivatagban eleresztenek, kelet vagy észak vagy dél felé fog tévelyegni, mert bekötött szemmel hozták ide és bekötött szemmel eresztették el. De ha valaki hozzámegy és a köteléket szeméről leveszi, és azt mondja: amott fekszik a gandhárik földje, arrafelé tarts, akkor faluról falura menve, kérdezősködve az úton, hazatalál – úgy az ember, aki az életben tanítóra talál, felébred: csak addig fogok a zűrzavarban a földön tévelyegni, amíg megváltóm elérkezik, s akkor az elmúlhatatlanba hazatérek. Ez az elmúlhatatlan, amiből az egész nagy világ van, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svetaketu.

– Taníts tovább, tiszteletreméltó – szólt Svetaketu.

– Legyen – mondta Uddálaka Áruni. – A halálos beteg körül vannak rokonai és azt kérdezik tőle: „Megismersz, megismersz?” Amíg a beszéd nem merül el az érzésbe, az érzés nem merül el a lélegzetbe, a lélegzet a szellembe, a szellem az istenségbe, addig rokonait megismeri; de ha a beszéd elmerül az érzésbe, az érzés elmerül a lélegzetbe, a lélegzet elmerül a szellembe, a szellem az elmúlhatatlan istenségbe, akkor rokonait már nem ismeri meg. Ez az elmúlhatatlan, amiből az egész nagy világ van, ez a valóság ez, a lélek, ez vagy te, Svetaketu.

– Taníts tovább, tiszteletreméltó – szólt Svetaketu.

– Legyen – mondta Uddálaka Áruni. – Megkötözött kezű embert vezetnek elő, kedvesem, és azt kiáltják: Lopott, rabolt! Tüzes vasat neki! Ha ő a tettes, menthetetlen, mert ha tagad, hazugságban marad, megérinti a tüzes vasat, megperzselődik, és akkor kivégzik; ha azonban nem ő a tettes, megmenekül, mert az igazat mondja, és szabadon eresztik. Ami által az ember nem perzselődik meg, az az igazság, az az elmúlhatatlan, amiből ez az egész világ van, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svetaketu,

Uddálaka Áruni fiát, Svetaketut így tanította.