„Folytatjuk mégis hittel, mint a föld,

mely ismeri az inváziókat és vándorlásokat,

mint egy megosztott ország, amelyik bizonytalanul

előbb dél, majd észak felé fordul.”

 

Sekina, a sátrak öreg istene

                                               

„… örökre

gyermek lehetnél, egy lemosott fagyökér,

tökéletes, haszontalan, lecsendesített vágy…”

 

                                               A folyón lefelé

 

Az emberekhez való lelki melléállás jellemzi John F. Deane alkotói attitűdjét. Mindezt teszi időhatározók nélkül, legyen akár az apa, az anya, a nagyapa, az ősök emléke, vagy korán meghalt első feleségének visszaidézése, vagy a bátyjával töltött cinkos gyermekkor napjaié.

 

„Így töltöttem az éveket,

igyekeztem életemet olyan tükörben ragyogtatni,

hol Isten megcsodálhatta arcát”

 

                                                                         Hazafelé

 

Költészete nemcsak lelki aspektusai miatt jelentős, hanem megrázó és példa-felmutató természeti és állati környezetünk iránti empátiája is. Észrevétlenül emeli szemünk elé hazája, Írország bánatokkal borított tájait:

 

„tanyák dugják fel lélegzetért fejük,

és kutyák ugatják hosszan a reményt.”

 

                                         Drumlin-ország

 

Tengerpartok és külvárosok emblematikus állatalakjai kapnak kifejező, felejthetetlen képsorokat költeményeiben (Nagy északi búvár,Hajnal, A róka-isten):

 

„… Láttam én rókát

taszítva szemétként kocsikerék alá,

majd onnan föltámadva üvölteni a ganéjban:

nem dicsőség ez, de engedelmesség,

a szenvedő Hold létezése és az évszakoktól

szenvedő égé.

 

                                   Krisztus, a városi rókával

 

John F. Deane kereszténysége, katolikussága meghatározó. Nem felületi, nem képmutatásban elforgácsolódó ez a hit, hanem lelki vallásosság, lelki alapállás (Tükörkép, Amiről az ismeretlen katona beszél, A vihar, Irgalom).

 

                     „… Így hát, ha belenézett

Isten azúr szemébe, és látta

Titkait, már a teljességen

túl élt, bukása nyilvánvaló

lett, Isten szerető ujjhegye

egybeolvadt a csontjával; összeomlása

 

hírhedtebbé vált a többi élő emberénél.

 

                                                Madárember

 

Minden versében, a leghétköznapibb témájúakban is dialógus történik Istennel. Ebben a kereszténységben  n e m   f e j e z ő d ö t t   m é g   b e   a Teremtés:

 

„szenvedélyes és dolgozik, mint ez az ablaktisztító –

a nehézségi erő és a kecsesség kérdései –

aki a huszonhetedik emeletnél fonalakon lóg,

 

üveget fényesít a felhők metaforájához,

a magas, szeplőtlen égben. A világ hangjai

rémhírek csupán, és nem lesz könnyű –

in terra pax – lejönni

és még egyszer a polgárok közt járkálni.”

 

                                                                      Adagio molto

 

John F. Deane egyszerű, prózamondatokba oltott zeneisége, hétköznapi léptékű témavezetése minden alkalommal a   t r a n s z c e n d e n c i a   h a t á r á t l é p é s e i r e   ösztökéli a verset és ösztönzi olvasóját is. Ahogyan tette ezt vállalt nagy elődje, W. B. Yeats és kiemelten tisztelt költőtársa, Thomas Kinsella is.

 

„Én konok, angyal-szerető lény, ki Jákob

lajtorjáját emelném mezőink fölé”

 

                                                     A róka-isten

 

Örvendjünk, hogy a magyar olvasóközönség is – több generációt képviselő fordítóink munkája nyomán – kézbe veheti ezredfordulónk egyik leghumanistább – haza-táj-ember-állat- és Istenszerető – lírikusának költészetét. A kötet magyar nyelvű kiadása három költőgeneráció összefogását példázza: Tornai József, Turczi István, Pál Dániel Levenete mellett magam negyedikként tartozom a fordítói kvartettbe.

 

Turcsány Péter

 

John F. Deane verseiből:

Krisztus a városi rókával

(Christ, with Urban Fox)

 

I.

 

Hódolatunkra mindig módot talált, egyszerű,

szinte nevetséges mosollyal,

nem volt ravasz, se róka, de az élen – akármi

ember-Isten, Isten-ember, Krisztus – ott járt.

Majdhogynem félelem fogta loboncos, lányos arc,

divatos szakáll, nőies ujjai egy láncszerű,

tüskékkel körbenőtt szívre mutattak;

s összezárt, vékony ajkai

csalogattak minket a fájdalom felé.

 

II.

 

Jövőjét tudta-e? amikor vére

forrón simítja majd a mestergerendát, tudta-e,

hogy sírboltjának hatalmas sziklazára

könnyen nyílik majd, mint egy szavait felénk lehelő

verseskönyv? Ha előre tudta volna,

szenvedése csak kirakós játék, mint a reményeink;

ha nem tudta volna, akkor esze csak, mint a miénk,

idegességtől remegő – majd a fájdalom ölelése

csak értelmen túli bolondság – de ott van

– ahol nyomon követjük őt szöveghűen –

nyugalmunk, csöndünk, kitárult szemünk és döbbenetünk.

 

III.

 

Hallottam leányom fájdalmas

kiáltásait, kórházi ágyánál

szemeit rám szögezve, ahol álltam,

aggodalomtól gyötörve;

 

feszes lepedők, éjjeli lámpák és éjjeli lázak,

puha vágyai a síró fájdalomnak,

s az alagút hosszú folyosója, hol hamuszín hús

nyugalma feszül a csont ellenébe.

 

IV.

 

Nézz rá, mint a vadak királyára,

a verekedő kamasz modernségére,

mikor mester-árnyként az éj árnyai közt

hulladékainkon lapít. Láttam én rókát

taszítva szemétként kocsikerék alá,

majd onnan föltámadva a ganéjban üvölteni:

nem dicsőség ez, de engedelmesség,

a szenvedő Hold létezése és az évszakoktól

szenvedő égé. Ember-isten, Isten-ember, Krisztus,

farkával a külvárosi sepregető – aki eltáncolja

a rémes táncot, a vér-dzsigget; mindnyájunk

figyelmeztetésére akasztották elénk, orrát

még meg-megbökik az intellektus gyökerei.

 

A csönd

(Silence)

 

Meglestem egy fölöttünk áthaladó

üstököst, amely ezer év elteltével sem

fog többé visszatérni: láttam

 

a csillagrajt együtt sodródni

a silány fejlődés ember tákolta

MÉH-telepeivel az égen;

 

de teljesség és félelemmel vegyes csodálat

töltött be e kimondhatatlan éjszakában.

Valahol föld-szürkeségben ugatott

 

egy kutya; mielőtt elnémult, beszívtam

a csillagrajt és a csöndet, ahogy álltam ott

peremén a világnak, ahogy szétomolt

 

a csönd a szférák zenéjének

megszólalása előtt, amint egy zenekar hangol

a hangszerek harca és a nagy szimfónia

 

dörömbölése előtt, vagy miképp növények

és állatok végképp lecsöndesülnek,

mielőtt harsányan kiált az ember a domb mögül.

 

A nappali

(The Living-Room)

 

Szigorúan tanultuk a Fiszt, az Ászt, a hangok

elmozdulásait próbálgattuk;

emlékszel, zongoránk pedálja beszorult?

és kedvenc szalonszámaink (A Robin vissza-

 

térte, A lány imája) gördültek át- meg átgyúrt

gyurmaként. Ott volt a ragyogás a mahagóni

asztalon, hol letörölhetetlen nyomott hagyott

limonádés poharunk alja, óh! S jött a szidás!

 

Emlékszel, titokban lestük a felnőttek pénzes

játékait, áttört a fény a whiskis poharakon, és

a tűz szikrái kergetőztek a pohárszékeken

álló üvegpalackokon. Mennyi tökéletes

 

emlék. Emlékszel ott a padlón? a kandalló

előtt a folyami vidra selymes prémjére,

képén a halott vigyorgás hogy lopta be

a szobába vízivadász-korának hancúrozásait,

 

a fogak harapását a pisztráng húsába

és a vermek titkait és a hideg iszapét... Mi

kapaszkodtunk szolfézsbe, tört akkordba, húrokba;

neked sikerült, emlékszel? Előlem elsiklottak.

 

A nagy északi búvár

Great Northern Diver

 

 

Olykor-olykor a tenger, túl

megszokott hullámzásán, robajjal

 

túlcsap Rusheen szikláin és kikötőjén;

Croughaun csordultig telik

 

sötét vízzel, magához vonzza

a rozsdavörös vasat, s visszatér az óceánba.

 

Ő hajnalban minden nap ott állt, és

nézte a Dooaghból induló buszt,

 

friss mezőkre látott, szenvtelen bámult

az atlanti hullámzásra, olykor sós köpetet

 

kapott az arcába. Hallotta múlt éjszaka

a nagy északi búvár hosszú és elhervadt

 

sírását messze kint a sötétben, és tudta –

ahogy előle az úton fönt a hegyen

 

eltűnt a busz reflektora –

a kakas (a kiskakas, a nagykakas és a ku-ko-ri-kúúú)

 

ott terem, hoppá! a temetőfal peremén,

nevét rikoltva izgatott lebernyeggel, fülcimpával, taréjosan.

 

Ő pedig megfordult, belépett otthonába és csodálkozott,

létezik-e oly idő, mikor nem vagyunk egyedül.

Tojás-asszony

(Egg-Woman)

 

Özvegy volt, fiatal; három fia

lassanként elköltözött Coventrybe, Glasgowba, Liverpoolba. Sírokat

 

ápolt, rátörő lidérceket

hessegetett el. Magányában olykor elpityeredett,

 

mint egy esőben

elhagyott kényes állat. Hosszú volt az élet, múlhatatlan,

 

vagy inkább mulandó.

Egérfülű tyúkhúr nőtt pajtája repedéseiben és

 

nagy füzike sarjak

a temetőkertben. Ismerte az apró bronz madártollal megpecsételt barna

 

tojások mindennapi csodáit,

és a vörösarany-szőrű nőstény róka esti éberségét, és a pihelabdaként

 

szétszórt naposcsibék fölött

lebegő slampos héját. Asszonyként, anyaként ismét

 

egyedül ült a fölszított tűznél

a Mária-kék ruhás Szűzanya fakuló képe alatt, ki magához

 

szorítja arany fiát. Sétált

a sírok közötti ösvényeken, meghallgatta

 

a várandós szomszédasszonyok híreit,

és azokét, akikkel a vásárban  és a Tűz Ünnepének tábortüzei

 

között együtt sétált.

Most a csöndet táplálta keblén, fenyegettetve, de meghitten.

 

 

Hortenziák

Hydrangeas

 

Azokon a késő délutánokon

mikor a fiú nem jött, a lány szomorú volt,

 

a szíve kemény volt,

és tudta, az élet mégis ott van az első és

 

a második rémület

között; ahogyan a halotti ének akkordja

 

szól két beragadt húr

némasága között. Összegyűjtötte

 

a ne-fe-lejts-kék csipkesapkákat,

lila folttal és fehér szegéllyel, mintha

 

egy hortenzia bokor szívében talált volna rá

az oszlopszent-szerű, csöndes, megfontolt

 

homoki skorpiókra és egy kevéske

mézillatra; a nagy alakú csokrot

 

porszemek és legyek döngték

körül, és ő beletette

 

egy nagy kristály-

vázába a reggeli tükör elé.

 

Az egész világ vége

The Whole World Over

 

Látom a tengerész Jézust sétálni a korrupció

Duna-vizein, míg lent az elmúlt háborúk fel nem robbant

aknái lapulnak a hordalékos, nyüzsgő mélyben; ki-

 

sétálok, kéz a kézben a verssel, átkelek a megváltás

magas hídján a kátránnyal és betonnal megrontott Földre,

ahol a sötét, élhetetlen és gyönge talajban szavak kúsznak,

vakon és mohón. Alvás és nappal, fény és sötét

 

között növök föl a sürgető igazságok ismeretében –

de ebben az öntelt húsban valami visszakényszerít

a kényelembe, az értelmet valami sikamlós

 

angolna-iszap ringatja álomba, bár mindenütt

járja Jézus az útját a korrupt vizeken

a kiengesztelhetetlen hegy irányába, a bocsánatért

kiáltó világ meg-há-bo-ro-dott sírásának közepette.

 

Pólingok, godák, szalonkák

(Sandpiper, Godwit, Snipe)

 

Ha kilépsz a kocsmák bohém világából,

meglátod, amint a talaj évezredek óta

lejt az autóparkoló felől, az alacsony falon át,

le az óceánhoz, hosszú nyelve nyúlik

 

a kis öblökön, a tajtékzó dagályokon át a moszat-

világba; éjente, mint ez a mostani, hallhatod

az örökkévalóság legcsöndesebb bizonyítékát,

hullámok emelkedését és süllyedését; gázlómadarak a sárban

 

túrkálnak tőrszerű csőrükkel – pólingok, godák, szalonkák –,

és olykor a nagy gém is jön, vontatottan nyújtva hangját.

Állj meg a mindig bőkezű Teremtés Szabbath előesti

napnyugta-himnuszának túláradó szélén, mialatt kutyák

 

ugatnak lomhán a visszatükröződő holdra,

és letűnt nemzedékek árnyai csöndes karavánokban

zarándokolnak a nagy alkotmányozó gyűlésre, és

fölemelik árny-karjaikat Alkotójuk felé.

 

Vissza a bloghoz