A lény sajátossága, individuális meghatározottsága nem akadály az igazság meghatározásában, sőt pontosan az a szerv, amellyel a realitás neki járó részét megpillanthatja. E módon minden individuum, minden nemzedék és minden korszak a megismerés helyettesíthetetlen, sajátszerű szerve. A teljes igazságot csak akkor érhetjük el, ha a magunk látását összeegyeztethetjük azéval, aki tőlünk legközelebbről nézi ugyanazt, amit mi látunk, és így tovább. Minden individuum a lényegrelátás egy pontja. Az összes részlátványok egymásmellé téve, a teljes és abszolút igazságot nyújtanák. Az individuális sperpektíváknak ez a summája, ez a megismerése annak, amit az egyesek látnak és tudnak, ez a mindentudás, ez a valódi „abszolút ráció”, ez a legfőbb hivatás, amit Istennek tulajdoníthatunk. Isten is nézőpont; de nem azért, mintha az emberi területen kívül lenne valami nézőpontja, amelyről egyenest az univerzális igazságot láthatná, mint valami öreg racionalista. Isten nem racionalista. Nézőpontja mindannyiunk. A mi részigazságunk igazság Isten számára is. Ennyire igaz perspektívánk és valóságos valóságunk! Csak az Isten, mint a katekizmus mondja, csak az Isten van mindenütt és áll minden nézőponton és a mi minden nézőpontunk az ő határtalan vitalitásában egyesül és harmonizál. Isten a vitális folyam szimbóluma, akinek számtalan hálólyukain át csorog a világegyetem úgy, hogy ő az élet egészét felfogja és felszenteli, mindent, ami az életben látvány, gondolat, gyűlölet, szenvedés és gyönyör.

Malebranche azt mondta, hogy ha megismerünk valami igazat, azért van, mert a dolgokat az Istenben, Isten nézőpontjából látjuk. Számomra valószínűbb ennek az ellenkezője: hogy Isten látja az embereken keresztül a dolgokat, hogy az emberek Isten szemei.