(Mi a költészet – ma? Jelenlétünk meghatározásának alkalmi kísérlete)

„Nem azzal közeledni hozzád, hogy »ezt meg azt tedd és ilyen és olyan légy«,

hanem azzal, hogy »mit tudnék tenni érted, hogy azzá válj, amivé lenni kívánsz?«

Weöres Sándor: Az új évezred szelleméhez

„A jelenlevőség azt jelenti: egyszerű készenlét,

amely semmit sem akar, és semmilyen sikerre sem számít.”

 „A jelenlétben lenni… jelentése: tisztán engedni,

hogy isten jelenléte kimondja nekem önmagát.”

M. Heidegger R. M. Rilke költészet meghatározásáról, Útjelzők

Vajon föltették-e már a kérdést, Önök, alkotó emberek, hogy

– mi az irodalom?

– mi a költészet?

Állandó minőségek, az esztétikum önelvű monászai, íróiságunk szubsztanciája, amely magába kebelez bennünket is, olvasóinkat is? vagy változó, a kor- és közmeghatározásoktól függő, relatív és spekulatív meghatározások variábilis és szabad terepe volna legkedvesebb és leggyötrőbb tevékenységünk?

Ha viszont tradicionális ismeret és tudás és intuitív gyakorlat megnyilvánulása a művészet, az irodalom és a költészet, akkor felkészítették-e Önöket ezek minőségi művelésére? Létezik-e valamely irodalmi-költészeti konzervatorium? Közmegegyezéssel kialakított kollekviumokkal, érték-háttérrel, elismert mesterkurzusokkal, oktatókkal?

– kik készítették fel Önöket nemes feladatuk végzésére? és minket, idősebbeket?

– milyen speciális kurzusok? esetleg tudományos és népszerűsítő mezbe bújtatott kuruzslók, sarlatánok?

– milyen „paradigmák” mentén milyen „paradigma-lovagok” és milyen „diskurzusok” felületes divat-diktátorai alakítják az Önök, a mi ízlésünket?

Mit is tehetünk a jól irányított esztétikátlanság „trendije” ellenében, ha nem vagyunk felkészülve és felvértezve

– filozófiai

– esztétikai

– stilisztikai

– retorikai

– poétikai ismeretekkel, 21. századian és egyetemesen?

Egyáltalában számon kérhetik-e Önök, fiatalok, hogy kik tanították Önöket, kiknek a példáin sajátítják el a tudomány és a literatura „közbeszédét”? Hogy kik az álmestereik, amtikrisztusaik, s egyáltalában vannak-e személyes példával élő mestereik? (Mert nekünk még volt, hogy csak a költészet fenségterületén maradjak: T. S. Eliotunk, A. M. Rilkenk, Dylen Thomasunk, Pilinszky Jánosunk, Weöres Sándorunk és Nagy Lászlónk.)

Van-e literátori folyóirat-kultúránk, amely nem puszta kísérlet, de kiérlelt minta is lehetne?

Van-e olyan filozófiai, esztétikai képzés egyetemeinken, amely személyiség-értékeiben egyéniség-szempontú, de közösségi értékeket közvetít, ugyanakkor a nemzeti kultúra értékteremtő „folyamába” beleágyazott tudást ad át? (Mert ilyennek is voltak kezdeményei a 20. században és a 21. századfordulóján.) Amely az egyetemes kultúrantropológia szintjén is el tudja helyezni a tradicionális népművészetet éppúgy, mint a magas művészeti teljesítményeket irodalomban, költészetben.

Önöket sajnálattal vagy nem sajnálattal, de mindenképpen együttérzéssel és őszinte ösztönzéssel – ismerve oktatási és társadalmi körülményeiket, körülményeinket – LÁZADÁSRA kell invitálnom.

Önök és társaik Meghívására a következő jelmondatot küldeném:

VIZSGÁLD ÁT KÖRÜLMÉNYEIDET és ESZMÉNYEIDET!

Mert készen és tálcán csak társadalmi féligazságokat és hamisságokat tálalnak Önök elé (és mi elénk), Ady Endre által megjövendölve a „máshol megunt ócskaságok” kelléktárából

válogatnak a kötelező vagy immár szabadon választható tananyagok és a felkínált „szellemi gasztronómiák”.

Én-, ön-, társ-, közösség- nyelv- és nemzet-vesztés a mai magyar létezés handycapp-je.

Életed, művészeted és társadalmi-közösségi szereped, sőt hivatásod és küldetésed tétje, határ-minősége, választási kockázata helyett a heideggeri „semmítés” multimédiális vágóbarmainak sorsát szánja neked Lét-idegen mindennapiságunk álvilága, ál-„mundus”-a.

Helyzeted (helyzetünk), mint a Lét minden komoly határhelyzete, amelyet mi magunk (a létező) elé állít: vagylagos és szintetikus egyszerre!

Művésziség?

Irodalom?

Költészet?

(Társ)adalmiság?

Igazság és igazságosság?

Emberkép?

(S akkor még csak nem is a legfontosabbakról van beszélni valónk.)

E fogalmak bejárása és átélt megfogalmazása nélkül  n i n c s  jövőkép! Nincs sem eredet (ill. előzmény), se cél (ill. következmény)-meghatározásunk. Előzmény- és következmény-nélküli világba állítódunk (amelyben már javában benne is vagyunk)! S még akkor a lényeg-tudás: a mibenlét (a mikéntlét) tudása és felismerése föl sem merülhet számunkra!

Akkor hát miért is jöttünk össze?

Miről is kell(ene) itt és most beszélnünk? Itt és most és holnap is?

Milyen értékeknek kellene beszélni mi általunk, hogy mondatainknak és mondataink összefüggéseinek súlya lehessen a jövő (a jövőnk) számára?

Az alapszavak megfogalmazásához találhatunk magunkhoz közelebbi és távolabbi meghatározásokat, de vajon van-e átéltséggel és művekkel kifejezhető válaszunk az alapszavak un. határkérdéseire? Létezésünk határátlépéseire? Létezésünk transzcendenciájára?

A létezés határkérdéseire (alapszavaink megfogalmazására) a magát szellemi embernek tekintő művésznek, irodalmárnak, költőnek minden képen választ kell adnia: fogalomban vagy képben, vagy mindkettőben, vagy egyszerű jelenvalósággal, jelenléttel, amely legmagasabb rendűen művészetében, novellájában, költeményében teremt világot világtalanságunkban! Világot, amely fény és kozmosz (rendezett világ) egyben, a világtalanságban, amely az elioti káosz és a heideggeri jelenlét-vesztés.

Jelen lenni? Jelen folyni és jelen állni? Jelen fölmutani?

Ön-kifejezni?

Ön-kivetülni?

Ön-érzékíteni?

Létezhet-e a rilkei „céltalan lélegzet”, a „céltalan ki- belélegzés” költői misztériuma és a magárahagyatottságban (is) Isten-közelsége? Istenre hagyatkozása?

Kiléphetünk-e a kommunikáció ördögi mókuskerekéből, hogy a Lét kivetülő médiumaként „énekeljünk” embertársainknak a fizikai-materiális létezésünkön átlépő ember-minőségünkről, s „énekké legyünk” akár  mi magunk?