Rabszolgát polgártársnak nevezni, ez igen jól van így, ám még jobb lenne, ha egyáltalán nem lennének rabszolgák.

Mindig elébe tenni a szenátus nevét az övének. Ex senatus-consulto et auctoritatae ( a szenátus határozata és a császár akarata alapján). Alig mulasztják el ezt, amikor a szenátus semmi.

Tetszik nekem ama pápa aggályoskodása, aki nem engedte meg, hogy gyermekeit idő előtt pappá szenteljék, de közben püspököket csinált belőlük. – Uralkodó csak az isten előtt vádolja magát, hiszen csak őellene vétkezik: ez világos.

Olyan alkalmakkor beszéltetni a papot, amikor helyénvaló az eget tenni felelőssé az eseményért. Ez az eszköz, amely elég biztos, mindig babonás népet tételez fel. Sokkal jobb volna kigyógyítani a népet a babonából, és nem becsapni.

Egy személyhez kapcsolni az állam üdvét: népi előítélet, amely magában hordja az összes többit. Támadni ezt az előítéletet: főbenjáró felségsértés.

Mindaz, ami csak a monarchiában jelent megtiszteltetést, csupán a rabszolgaság kiváltságlevele.

Sietve elrendelni azt, amit beleegyezésünk nélkül tennének meg. Ezzel a politikával legalább álcázzuk gyengeségünket. Ezért kell elnapolni a decemvirátust, amielőtt még Appius Claudius követelné.

A magunk számára rabszolgák kellenek, a nemzet számára szabad emberek.

(folyt. köv.)