Tavaszi szél vizet áraszt, tény és való. Mert kilépek a kapun és keletről vágyfakasztó, mosolyogtató, önző módon simogató és mégis szinte barátságtalan szél lopózik a kabátom alá, üzenve, hogy nemsokára újból találkozunk. A cinkék fáradhatatlanul ismétlik, hogy nyitnikék, türelmesen, vágyva a bizonytalan tavaszi napsugarakat. A vizet áraszt azt szó szerint veszem, mert nincs egy talpalatnyi hely sem, ahová ne tudnék szó szerint bokáig merülni, és tétován toporogni útban a legközelebbi élelmiszert is árusító bolt felé, azon igyekezve, hogy a bevásárlószatyor ne és ne súrolja a pocsolyák szélét. Az a fárasztó ebben az időjárásban, hogy soha nem tudok az időjárásnak megfelelően öltözni, mert fogalmam sincs mire lépek ki a kapun. A függönyön nem sejlik át a napsugár, a galambok nem búgnak, a rigók is némák. Egy picit feszült ez a várakozás, mert nap, mint nap bizonytalan, hogy hideg avagy kevésbé hűvös napra riadunk-e, és van, hogy a hajnal jeges páráját délre sem  fújja ki a legtöbbször keletről fújó szél. Mégis már hosszabbak a nappalok, és a levegőben kézzel tapintható a várakozás. A bokrok és fák még bizonytalanok, sokszor jártak már pórul, mert elhitték az első enyhe szélnek a tavasz igéretét, de a sejtjeik mélyén már megindult a változás, már nem nézik lehajtott fejjel a száraz levelek kergetőzését a betonjárdán, már az álmodozás a zsigereikben megindult, és puha vágyak sürűjébe burkolózva várnak türelmesen az őszhajú, virágos léptű Tavaszanyóra, aki ha végigsimít ágaikon fellélegeznek és élni kezdenek. És én is vágyom Tavaszanyó puha simogató lélek-érintésére, hogy újult erővel, bizakodva indulhassak neki az új évnek, az új időknek...