Ha annak idején, 1951 telén elfogadom Havas Emil ajánlatát, hogy írjak

        ahogy ,,ŐK" kívánják, és ŐK ezzel szemben garantálják, hogy minden

        könyvemből "best seller"-t csinálnak, akkor ma minden bizonnyal

        jómódú, "befutott" amerikai író lennék. De nem fogadtam el. Erre a

        Reader's Digest kolozsvári származású társszerkesztője ugyancsak

        fölbosszankodott ott a new yorki szálloda szobájában, ahol

        skót-amerikai feleségemmel megszálltunk volt, és azzal fenyegetett

        meg, hogy ha kitartok konokságom mellett, Amerikában egyetlen írásom

        nem jelenik meg soha. Amerikai születésű feleségem ezen nagyot

        nevetett,  mire derék vendégünk kivörösödött ábrázattal rikoltott

        Elizabeth arcába: "Már pedig, asszonyom, akár elhiszi akár nem, de

        nincs olyan amerikai kiadó, amelyik hozzá merne nyúlni férje írásához,

        bármit írjon is, ha azt a mi beleegyezésünk nélkül írja!" Mert - tette

        hozzá és nagy csontos markát kinyújtotta maga elé - itt tartjuk a

        kezünkben az amerikai kiadóvállalatokat, filmvállalatokat, újságokat,

        folyóiratokat, mindent! Amerika népe azt olvas, amit mi akarjuk, hogy

        olvasson, azt hall, amit mi akarjuk, hogy halljon, és azt lát csak,

        amit mit akarjuk, hogy lásson!" Drága jó Elizabeth ettől aztán szintén

        nekiveresedett és alaposan kioktatta Havas Emilt az amerikai szabadság

        alapelveire, mire látogatónk sarkon fordult és becsapta maga megett az

        ajtót.

        Az igazság kedvéért be kell ismernem, hogy Havas Emilnek igaza volt.

        Erre rájöttünk az első két év során. Bocsássanak meg fiaim, leányaim,

        unokáim és dédunokáim, ha úgy érzik, hogy hibásan választottam, mert

        jómód helyett a szegénység ösvényére tértem gazdag Amerika földjén,

        ahol minden bevándorló, ha csak egy szikra életrevalóság van benne,

        meggazdagszik, mint bolha az eben. Ami engem illet, én sohase bántam

        meg a választásomat. Szegényen bár, de tiszta lelkiismerettel lépek

        majd az Úr elé, mikor ideje jön. Megtettem, ami tőlem tellett, s

        amiről úgy éreztem, hogy egyedül méltó egy menekült erdélyi magyar

        íróhoz. Hogy célomat nem értem el, annak nem én vagyok az oka. Erről

        lesz itt szó, életrajzomnak ebben a rövidre sűrített fejezetében.

        Drága jó feleségem segítségével egyetemi tanár lettem, bár sohase

        hittem volna, hogy valaha is tanárkodásra adom a fejem. De amint

        mondtam már, Havas Emilnek igaza volt. Tudta, miről beszélt. Se

        elbeszéléseim, se regényeim nem kellettek az amerikai kiadóknak. Meg

        is mondták őszintén:  "Maga feketelistán van, uram, maga fasiszta!"

        Így aztán vakon ugrottam bele a tanárságba, hogy megélhetésem legyen

        és maradjon időm az írásra is. Kényelmes foglalkozásnak ígérkezett, és

        az is volt. Azonban nem ez a fontos. Hamarosan kiderült, hogy maga az

        Úristen rendelt ebbe az állásba, mert itt döbbentem csak reá, hogy

        nekünk, szerencsétlen magyaroknak, mi volt az átkunk.  Mi hozta reánk

        a trianoni csapást, s mindazt, ami utána következett.

        Szemnyitogatásom azzal kezdődött, hogy amikor tanártársaim

        megkérdezték mindjárt az első napokban, hogy honnan a csudából fútt

        oda a szél, s én becsületesen megmondtam, hogy Erdélyből, úgy bámultak

        rám, mintha azt feleltem volna, hogy valahonnan Bergengóciából. Míg

        aztán az irodalom tudós professzora fejére ütött és elrikkantotta

        magát: "Drakula országából...!" Attól kezdve bizalmas baráti körben

        "Count Drakula" volt a nevem. Hiába bizonykodtam, hogy ez a

        Drakula-mese mindössze egy részeg angol újságíró fejében született

        meg, és hogy Erdély már évszázadokkal ezelőtt is civilizált ország

        volt, hogy ott hirdették meg elsőnek a vallásszabadságot, hogy Erdély

        iskolái világhíresek voltak, senki se hitte el. Hogy igazamat

        alátámasszam, nekiestem a könyvtáraknak, de ebben se volt köszönet.

        Egyetemem három óriási méretű könyvtárában alig leltem valami kevés

        adatot Erdélyről. Földrajzkönyvek, enciklopédiák csak annyit tudtak

        róla, hogy Románia nyugati tartománya, mely annak idején Dacia néven a

        római birodalomhoz tartozott, és őslakói ma is a latin nyelvet

        beszélik. A népvándorlás során több ázsiai horda rohant keresztül

        rajta, a hunok, avarok, magyarok, tatárok és törökök. Az utóbbi

        évszázadok alatt a Habsburg birodalomhoz tartozott, majd az első

        világháború után Románia vette át. Lakosai nagyrészt románok, de élnek

        ott németek és magyarok is.

        Attól kezdve a könyvtárakat bújtam minden szabad időmben,

        Magyarországra és a magyarokra vonatkozó adatokat keresve. Keveset

        találtam, s amit találtam, abban sem volt köszönet.  A középkorra

        vonatkozó régebbi munkák mind német szerzők tolla alól kerültek ki, s

        a magyarokat úgy emlegették bennök, mint ázsiai hordát, akik fél

        Európát végig dúlták, míg végül is Lech mezején leverték őket a

        németek, majd királyukat rákényszeríttették a keresztény hitre, és

        hadat adtak neki, hogy kiirthassa országából a pogányokat. Attól

        kezdve aztán a német civilizáció hatása alá került a magyarok országa

        s lakosainak jó része német. Az újabb kiadású könyvek arról is tudtak,

        hogy Magyarország egy elmaradt, primitív ország volt, ahol feudális

        főurak uralkodtak a különböző nemzetiségű őslakosság felett,

        kegyetlenül elnyomva a népet.

        Mint ahogy annak idején, gyerekkoromban, nagyapám jó orrú kopói

        kajtatták föl a megbúvó rókát a mezőházi nádasokban, úgy kezdtem el én

        is kinyomozni ezeknek a hamis adatoknak az eredetét. Nem volt nehéz.

        Minden könyv, tanulmány, melyben Magyarországról vagy általában a

        magyarokról volt szó, az 1870-es évek utáni időből eredt, és a szerzők

        neve nagyobbára német vagy cseh, de akadt román és horvát is. A

        szerzők legtöbbje Sorbonne-i diplomával rendelkező egyetemi tanár

        volt, akik egy Masaryk által alapított könyvkiadó vállalaton keresztül

        beépitették magukat az amerikai, angol és francia közoktatás tankönyv

        ellátást szolgáló intézményeibe, és terjeszteni kezdték azt a jól

        megszervezett magyarellenes propagandát, ami végül is Trianonhoz

        vezetett. (Az első világháború alatt Masaryk és Benes által

        megszervezett u.n. "Cseh maffia". (szerk.)  A Magyar szerzők vagy nem

        írtak jó tankönyveket abban az időben, vagy a magyar tanügyi

        intézmények nem gondoskodtak arról, hogy ezek a könyvek idegen

        nyelvekre fordítva utat leljenek külföldi egyetemek felé. Több,

        különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában például

        a következő, szóról-szóra azonos mondatokat találtam, amiről arra

        lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származtak:

        "Magyarország, mint olyan, a valóságban soha sem létezett, mindössze

        egy soknépű laza egység a ,,szentkorona országai" összefoglaló név

        alatt. Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is,

        azonban a tizennegyedik századtól kezdve mér csak cseh, német, olasz,

        lengyel és román királyok viselték az

        országalapító magyar király,  Szent István koronáját. Ugyanezek az

        országok az utolsó négy évszázad során már a Habsburg birodalom alá

        tartoztak." Egy másik helyen: "Magyarnak csupán az uralkodó nemesi és

        főnemesi osztály egy kis része tekinthető, kik a földet birtokolták,

        míg a jobbágy,   majd az úgynevezett "felszabadulás" után a paraszt a

        különböző ott élő, leigázott nemzetiségekből tevődött össze, kiknek

        egy részét hosszú idő után földesuraik erőszakkal

        elmagyarosították..." (Wertheimer: History of Europe, 1901, Böhm

        Verla, Wien-New York, page 31.) Ezeket olvasva önkéntelenül fölmerült

        bennem a gondolat, hogy a washingtoni osztrák- magyar követség hajdani

        kultur-attaséja alighanem osztrák lehetett, akit nem bántott a

        magyarok gyalázása, és ezért nem tett jelentést ezekről a magyar

        királyi kultuszminisztériumban. Ugyancsak a fent említett könyvben

        található a következő mondat, mely ellen minden bizonnyal tiltakozott

        volna az akkori magyar kormány, ha tudomására jutott volna: "A magyar

        egy veszekedő, izgága, más nemzetiségeket gyalázatosan elnyomó barbár

        nép, mely újra meg újra föllázadt uralkodói ellen, abból a célból,

        hogy megbontsa a soknyelvű birodalom egységét..."

        Bevallom, amerikai skót feleségem fejében született meg a gondolat,

        hogy amit az osztrákok, csehek és románok meg tudtak tenni száz évvel

        ezelőtt, azt minden bizonnyal mi is meg tudjuk tenni ma, és nekünk

        könnyebb dolgunk lesz, mert nem kell történelmet hamisítanunk, csupán

        össze kell szedjük a bizonyítható igazat. Ebből a gondolatból

        született meg először, erdélyi mintára, az Amerikai Magyar Szépmíves

        Czéh, majd Masaryk mintájára a Danubian Press, Incorporated, és az

        ezekből fakadó folyóiratok: a Transylvanian Quarterly, majd a

        Hungarian Quarterly és utolsónak a Central European Forum.

        Elméletben egyszerűnek látszott az egész: egyedül az észak-amerikai

        földrészen valami másfélmillió magyart mutatnak ki a statisztikák. Ha

        ennek a másfélmillió magyarnak csupán fél százalékában maradt még

        valami kis hazafias érzés - mondjuk évi tíz dollár erejéig - ez már

        évi hetvenötezer dollárt jelentene, ami bőven elegendő ahhoz, hogy

        elkezdhessük kiadni komoly felvilágosító munkánkat, melyekből Amerika

        ifjúsága, valamint Amerika vezető politikusai megismerhetik a hiteles

        adatokra támaszkodó igazságot.

        Így indult meg elsőnek 1962-ben az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh.

        Hosszú nyári szabadságunkat arra használtuk föl, hogy nyakunkba vettük

        az Egyesült Államok és Kanada országútjait, és megjártuk első nagy

        körutunkat, több mint huszonötezer mérföldre nyúlót, a magyarlakta

        városok felkutatására. Mivel pénz dolgában szűken voltunk, elkerültünk

        szállodát és éttermet, amennyire lehetett. Sátorban aludtunk,

        feleségem főztjén éltünk, és elhatároztuk, hogy ha össze tudunk szedni

        első körutunkon ezerötszáz magyart az előirányzott hét és félezerből,

        kik hajlandók évi tíz dollárt lefizetni előre, melynek ellenében

        minden előfizető kap három könyvet, két angolt és egy magyart, akkor

        elindulunk még ezen az őszön. A begyűjtött előfizetések száma azonban

        csak hétszázig jutott el. Én készen voltam arra, hogy visszafizetjük

        mindenkinek a tíz dollárját, mihelyt lehet, s elvetjük az egész

        gondolatot mint kivihetetlent. Drága jó Elizabeth azonban megszegte

        makacs skót nyakát, s kijelentette, hogy szó se lehet a

        megfutamodásról. Amit elkezdtünk, azt érdemes volt elkezdeni, tehát

        visszük tovább, s az Úristen majd eligazítja a többit.

        Így kezdtünk hát bele a könyvkiadás mesterségébe. Első könyvünk a

        kolozsvári Ellenzék hajdani főszerkesztőjének, Zathureczky Gyulának

        pompás kis munkája volt: "Transylvania, Citadel of the West. "

        Értelmesen, tömören, könnyen olvasható stílusban vitte a világ elé

        Erdély igazolható, adatokon épülő történelmét, földrajzát a

        kultúráját. Háromezer példányt nyomtattunk belőle. 5 ráadásnak,

        "csaléteknek" ahogy Elizabeth nevezte, hozzá adtuk a tíz dollárért még

        egyik regényemet is magyarul, valamint annak angol fordítását.

        Következő nyáron újra nekiindultunk magyart keresni Amerika és Kanada

        földjén. Hétvégeken irodalmi estéket tartottunk itt meg amott, árultuk

        a könyveket, beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk a magyaroknak arról,

        hogy mi a célunk, mit kell tennünk ahhoz, hogy megismertessük a

        világgal az igazságot. Hétközbe sátorban aludtunk, szabad ég alatt

        főztük ételünket, mint a vándorló cigányok. Havasi vadász lévén életem

        első szép felében, én szokva voltam a sátorozáshoz. De Elizabeth

        városi asszony volt; aki soha ilyen életmódot nem ismert. Szemrebbenés

        nélkül, bátran viselte a fáradalmakat, áldja meg emlékét az Úristen, s

        valahányszor csüggedni kezdtem, ő bátorított. "Micsoda magyar az" -

        mondotta ilyenkor -, "aki megtorpan a nehézségek előtt, mikor hazáján,

        nemzetén kell segítsen? Az ilyen magyarok miatt vesztették el mindég a

        háborúkat! Fel a fejjel, nézz előre, soha se hátra, támadj! Ez a

        győzelmek ára!"

        Pedig hiába szekereztük föl s alá ezt a nagy országot, hétszáznál több

        előfizetőre soha se sikerült szert tennünk. Ötven-hatvan új előfizetőt

        nyertünk minden évben körutunk során; újabb meg újabb városokat

        keresve föl, de ugyanennyit veszítettünk is minden évben azokon a

        helyeken, ahova nem sikerült eljutnunk másodszoris. De adtuk ki az új

        könyveket, rendületlenül. Hokky Károly  "Ruthénia"  című  munkájából

        akkori képviselőnk, háromszáz példányt osztott szét a Kongresszus

        tagjai között. Szemák: Living History of Hungary két kiadást is

        megért. "Our Hungarian Heritage" három kiadásig vitte. A Transylvania

        and the Hungarian-Romanian  Problem pedig kongresszusi dicséretet is

        kapott. Mindezek ellenére azonban az előfizetők száma nem hogy

        emelkedett volna, de hamarosan csökkenni kezdett. A magyarok beleuntak

        az angolba. Nem kellett nekik angol könyv. Nem értették meg a célját.

        "Vásároltassák meg az angol nyelvűekkel" mondták egyre többen, s hiába

        próbáltam megértetni velük, hogy az "angol nyelvűeket" nem érdekli a

        magyar jövendő, miért is érdekelné? Mi kell terjesszük köztük,

        szomszédaink, ismerőseink között, mi kell elvigyük az iskolákba,

        könyvtárakba, ha azt akarjuk, hogy megtudják az igazságot. Nem

        értették meg: Én pedig éreztem, hogy rossz irányban haladunk.

        Háromezer példány egy könyvből vízcsepp az óceánban:

        Torontóból kaptam a tanácsot: magyarokból tömeget toborozni csak

        felvonulásokra lehet, hosszúra elnyúló komoly munkára nem. Alapítsunk

        részvénytársaságot. "Nem sokaság, de lélek végeznek csodadolgokat'' -

        idézték Zrinyi Miklóst a fejemre. "Gyűjtsünk egybe egy kis csoport

        jómódú magyart, akik össze tudnak adni legalább százezer dollárt,

        többre megyünk ezzel, mint úgy koldulni össze a pénzt tíz dollárjával!

        Megalapítottuk hát a Danubian Press részvénytársaságot. Százezer

        dolláros tőkére számítottunk, de csak húszezer gyűlt össze.

        "Bolondság, minek a könyv!" - mondták a ",jómódúak"  is. Amerika

        köteles visszaadni a hazánkat, ennyi az egész!" Utólag visszatekintve

        mindezekre belátom, hogy reménytelen volt ez a kezdeményezés is. De

        akkoriban hajtott a "tett-vágy" motorja, na meg a feleségem, aki el se

        tudta képzelni, hogy a magyart "más fából faragták".

        Ezzel a húszezer dollárral belekezdtünk az úgynevezett "Hungarian

        Package" könyvsorozat kiadásába; mely magába foglalta a magyar nemzet

        történelmét, legendáit, népmeséit és táncait, sötétzöld vászonkötésben

        és fehér díszkötésben, arany betűkkel a fedőlapon. Szép munkát végzett

        a torontói nyomda, drága se volt. De mégis volt egy nagy baj: nem

        értette meg, hogy az idő szerepe fontos a könyvkiadásnál. Ha az ember

        szétküldi a hirdetéseket a könyvtáraknak, s azok egy kitűzött időre

        megrendelik a könyvet, azt a kitűzött időn belül szállítani kell,

        másképpen érvénytelenné válik a megrendelés. Az idő elhúzódott, a

        megrendelőket elvesztettük, s a könyvtárak belesorolták a Danubian

        Presst a "fly by night" megbízhatatlan kiadók közé. Mivel pedig még a

        magyarok is csak ímmel-ámmal vásárolgatták a szép kiállítású, de angol

        nyelven készült könyveket, évekbe került, míg ezer sorozatot el

        tudtunk helyezni.  Ezzel aztán vége volt a kiadóvállalat álmának is, s

        a Danubian Press éveken át egy tőkétlen vállalkozás maradt, fedőnév a

        szerzők költségén kiadott könyvek amatőr voltának eltakarására.

        Mindezek ellenére mégis csak kiizzadtunk valahogy huszonnégy angol

        nyelvű könyvet Amerika okulására, ezres, kétezres példányszámokban. De

        még ezeknek is nagy része raktáron penészedik. Nem kellenek a

        magyaroknak, még propaganda-fegyvernek sem, még arra sem, hogy

        odaajándékozzák befolyásos amerikai ismerőseiknek, hadd tudják meg az

        igazságot. Még ilyen könyvek se kellenek nekik, mint "Genocide in

        Transylvania;  a documentary" vagy "Transylvania and  the

        Hungarian-Rumanian Problem ", "Origin of the Hungarian Nation ",

        "Origin qf the Rumanians", "The Ethnic History qf Transylvania".

        Legnagyobb csalódást azonban a "Transylvanian Hungarian Folk Art"

        okozta. Ez a könyv szép, színes kiadásban jelent meg, ismerteti a

        magyar motívumok magyarázatát, és tudatára adja a világnak, hogy mi

        történik ma odahaza a magyar népművészet időt látott remekeivel,

        miképpen igyekszik eltörölni még a nyomukat is az ellenséges román

        kormány. Ebből is még valami ezer példány kallódik raktáron. Nem kell

        a magyaroknak, mert angolul van.

        De így jártunk a folyóiratokkal is, pedig azok valóban önvédelmi

        fegyvereink voltak, melyeket megküldtünk vagy személyesen adtunk át

        minden szenátornak, képviselőnek, külön tíz példányt a Fehér Házba és

        harmincat a State Department hivatalainak. Először a Transylvanian

        Quarterly bukott meg előfizetők hiányában. Ezt átalakítottuk Hungarian

        Quarterly-vé, arra gondolván, hogy így talán majd szélesebb magyar

        rétegeket érdekel. Két év alatt kiderült, hogy ez se érdekelte őket.

        "Eleget olvassuk magyar nyelven mind azt a rosszat, ami odahaza

        történik" - írta egy Erdélyből idesodort, jómódú magyar "minek

        gyötrődjünk rajta angolul is!" Eszébe se jutott a szerencsétlennek,

        hogy nem az ő "gyötrődésére" készült a folyóirat, hanem arra, hogy azt

        minél több amerikai olvashassa, s tudja meg, hogy mi történik a

        Trianonban elszakított területek magyarjaival.

        Végül is átalakítottuk folyóiratunkat Central European Forummá, miután

        tudomásomra jutott, hogy a háttérben már két éve folytak a

        megbeszélések egy létesítendő Közép Európai Federáció dolgában a

        magyarok megkerülésével. De mivel folyóiratunk még nem volt,

        összeálltunk néhányan és beugrottunk gyorsan, hogy a "magyar kérdést"

        a tervezett jövendő élére vigyük. Nyomban meg is nyertük a lengyel

        exil-kormány tetszését. Csatlakozott szerkesztő-bizottságunkhoz  egy

        erdélyi  román  emigráns,  egy szlovák egyetemi tanár és egy ruszin

        lapszerkesztő, akik a magyarokkal való békés együttműködés útját

        keresték. Mindenki, aki kezébe vette a folyóiratot, dicsérte. A

        tényleges előfizetők száma azonban soha sem érte el a kétszázat.

        Ezerkétszáz példányt nyomtattunk, s ebből nyolc-kilencszázat

        tiszteletpéldányként osztottunk szét, a többi még itt van raktáron.

        Hogy honnan vettük hozzá a példányonkénti 3500-4000 dollárt? Derék

        jóérzésű magyarok adakozásából, akik megértették, hogy ezzel a

        folyóirattal a magyarság jövendőjéért küzdöttünk. Ez azonban nem

        helyes. Régi hibánkba estünk vissza újra: egy öntudatos és bátor kis

        csapat vérzik, hogy a többi megmaradjon. A többi, akiket én egyszer

        már így jellemeztem: a "ha még egyszer azt üzeni" magyarok, akik csak

        behúzzák a nyakukat és várnak a sült galambra.

        Az én szerkesztésemben és igazgatásom alatt most jelenik meg a FORUM

        utolsó száma. Hogy megmarad-e vagy nem, az már másokon múlik. Én

        letettem a fegyvert. Cserbenhagytak a magyarok huszonhét hosszú és

        küzdelmes esztendőn keresztül. Elég volt. Beleöregedtem, belefáradtam

        beleszegényedtem az eredménytelen munkába. A magyar, bár egyénileg

        egyike a legtehetségesebb, legéletrevalóbb fajtáknak, politikailag

        éretlen. Nem érti a világpolitika háttérben lejátszódó fondorlatok

        titkait, és nem is érdekli. Nem is vették észre, hogy Románia máris

        készen áll arra, hogy újra lehasítson egy jókora szeletet a magyar

        hazából, tova a Tiszáig. Mindössze arra vár, hogy kivonuljon onnan az

        orosz. A Nyugat közvéleménye elfogadta már, hogy Románia "ősi határa"

        a Tiszáig nyúlik. Évtizedeken keresztül belekalapálták ezt már a

        köztudatba. S mi itt állunk, bambán, pedig segíthettünk volna

        magunkon.  Megtehettük volna, amit Masaryk és Jorga meg tudott tenni,

        időnk is volt hozzá. Most már bizony fogytában van az is.

        Tudom, a magyarok nagy része meg sem érti, miről beszélek. A

        történelem útjait előkészíteni csak előre, mégpedig jó-előre lehet.

        Utólag már csak azt vesszük észre, hogy mit "kellett volna" tenni, de

        sokan még ezt se fogják fel soha. Elkövetett hibákért a Gondviselést

        teszik felelőssé.

        Amit Ceausescu húsz esztendő alatt nem tudott elérni, azt megtették

        helyette a szabad földre vetődött magyarok: letétették velem a

Vissza a bloghoz