Ismerős pillanatok Most, hogy a tél markában tartja a világot és fagyos markából csak néha ontja a fázós csodát a havat, és a fák dideregve rázzák le utolsó jéggé dermedt leveiket, most, mikor a jövő libeg végig gyermekek és felnőttek álmain most van ideje az emlékezésnek. A didergős, szürke napok egyformán peregnek és visszavágyják a nyár ájult ernyedését. Egy pillanat volt az egész, a nyaralás-utazás egy apró, szinte jelentéktelen mozdulata: Franciaország közepe, esős-ködös, aztán átmenet nélkül ragyogón napos. Vasúti átjáró, csodavonat, elővárosi, hivalkodó-kék. Előtte házak, kispolgáriak, vasutasok egyebek. Keskeny ház magas falak, beüvegezett veranda, ház mellett óriási fenyő betakarja a zsebkendőnyi kertet. Az üvegezett verandán nyugdíjas-korú nénike. Egész nap ott ült, mivel többször is átmentünk ugyanazon az átjárón. Szeme mélázón, szinte vakon meredt előre, a forgalmat nézte. Azóta sokszor eltűnődtem: vajon régen holt urát várja-e haza örökkön, vagy világba tévedt gyermekeit, esetleg unokáit, vagy csak a magány csöndes, szürke perceit számlálgatta a vonatok érkezése között, ki tudja, de a mai napig érdekelne. Megfognám a nénike száraz madárkezét, megsimogatnám, és kérdezném tőle a világ folyását itt Franciahonban, ahol nem éreztem otthon magam még Párizs buja, szédítő zsongásában sem, hiába voltak gyönyörű tájak, városok egyik sem nőtt ezen a nyáron szívemhez,kivéve a kikötőt, mert hiányzott Calais hűs tengeri levegője, sirályai, hiányzott Exupéry akit máshol sehol sem találtam.Egyszer csak meglelem tudom, hiszem...