Hosszú út egy év. Minthogy minden eltűnt ami a biztonságot és bizonyosságot jelentette, és végigmentem a teljes szívszakadáson  az út végére értem. Nem, nem fal van hanem, mint egy hatalmas tányér aminek a peremére léptem és letekintve csak a az üresség és feketeség, a teljes űrmagány lebeg, tehát vagy visszafordulok és újra átélem a csalódás sötétségét, vagy lebegek és ha kész a szívem új útra lépek. A lebegés nem fáraszt, kívül tart minden körön, távolságot az emberektől, a lélektisztulást hozza. Minden amit rosszat tettem nem teszi meg nem történté, dehogy, csak letisztítja, más megvilágításba helyezi, átértékeli. Mindent, amit idáig sziklaszilárdnak és megdönthetetlennek hittem most más fényben ragyog. Nem félek, dehogy várakozom, mosolyom letisztult,  csigaházam nem növesztem újra. A tükör most csak a külszínt mutatja, ha elég sokáig nézem akkor újra belelátok magamba. A lebegés korszaka is hoz örömöt. Ez nem magány hanem öntisztulás. A rózsakvarckő a szívem felett is átmelegít, a holdkő a nyakamban újra erőt ad, bizonyságot, a látható és láthatatlan világ között elmossa a határokat. A delete gombot nehéz volt megnyomnom. Mert szinte magamnak kerestem az önmarcangolást. Hosszú hónapokig kerestem a válaszokat a miérteket. Nem haragszom senkire. Semmire. Féltem, csalódtam csaltam és megcsaltak, hazudtak és viszont hazudtam, szerettem, hamis álomképeket markoltam, szív-szakadtam. Most mosolygok és lebegek. Keresem a bolygóm, a kincseim, a helyem. Mosolyom szívből és nem kínból fakad. Nem adom fel soha az álmaim, magam. Soha.