Egy csók, egy ima

 

Életem félresikerült strófa,

marad hát versem harmóniája,

egy déli városka körbefonja,

csokor virág rá századok bája,

 

ó, borvidék, ó, csókok világa

agávék, pineák zöldjét ontva,

bennem a végzet párját látja

s a Lét illatát sokszorozza!

 

Miről is szólnak foszló éjszakák,

az állandóság ábrái, márvány-karikák?

 

Csak a szív éhsége öröklétünk?

Míg életünk romokká szédült?

 

Ki tartja meg, mi összetartozik?

Egy csók, egy ima – örökkévalóságokig.

 

 

Újrakezdés

 

S a világmindenség maholnap

egyetlen kocsma!

Sajátosság és jellem-magány

összeomolva.

 

Kerekedik-e vihar-felhő,

s a viharfelhőben Isten-szánalom,

ki újra kezdeni a Földet

nekünk, az embernek mondja:

„Rád hagyom!”

 

 

»Nagyon nehéz«

 

Tudod, Istenem, gyermekek

voltunk,

kényeztettek minket nagyon,

nagyon sokat;

de felnőttünk hamar,

s önveszéllyel terhesek

az órák, a napok.

 

Ellépett mellőlünk anyánk

s apánk,

a jó s a rossz kusza szálakba

gabalyodott;

tudod, Istenem, te is

sokáig elmentél,

s utánad menni, nyomodba lépni

nagyon nehéz.

 

 

Közelség

 

Ó, ha hozzád közel érek,

visszarebbennek a denevérek!

Ó, és ezt is ki értené meg?

 

 

 

 

Dél mágiája

 

Dél! A te mágiád térdre szorítja a lelkem!

Dél! A te fényed s templomaid szentélye velem van!

Dél! Ha te elhiteted,

hogy a legszebb életedet

velem éled –

én csak a hálámat rovom ettől

szent palatáblád

szürke rovátkás dúlt mezejére.

 

 

A Hely mámorában

 

Ez a Hely

Dél Boldogsága –

mámorát Isten is

megcsodálja.

 

Itt a valót

a múltból

a jövő

datálja…

 

Itt a folyton égő

ékszer –

a Lét

folytonossága!

 

(Istenem,

hogy minden földi költő

nyomát

az Ég bennünk lobbantja

lángra.)

 

 

Benned, Örökkévaló

 

Kulissza minden,

ami élet.

Én benned, Örökkévaló,

égek.

 

Isten!

 

Adtál szívemnek

dallamot,

s megadtad: szíveddel

szólhatok.

 

Imádság

 

Oly mélyből szólok

belőled,

mint százados tölgy

kapaszkodik

márvány kőzetek

hártyáihoz,

s fönt a korona

– csavarva bár –

szerelmem hárfázza

tefeléd!

 

Lobogás Elíziumból

 

Fehér sellői türkiz égnek

s tücskök kardalai kísérnek,

s gyermektestek ívei – a part s a víz

között –  feszülnek a szélnek!

 

Sirokkók véste görcsök a fákban,

de tűlevél-hímzésű éjek;

váltja egymást a szárazföld hűse

s a tengerről jövő fenn-szél hője.

 

Ahol a pineák zöldes sávja

égi viharok áldását várja,

elíziumi utam virága:

ragyog, ragyog a vérselymű mályva.

 

Életem közép-kora

 

Mintha sárral kenné az élet

naponta arcomat,

s míg tisztálkodom, elillan

az angyal-alkonyat!

 

Mulasztások sötét erdeje,

életem közép-kora,

mily nehéz az embernek innen

tovább lábalnia!

 

Bol![1]

 

Poéták városává tettelek

egyetlen éjszaka,

meghitt szépséged tollamnak

mily nehéz visszaadnia!

 

Fél-márvány partjaid

s fenyveid gyűrűje fon,

dicsőségbe mégis ember-

öltőid glóriája von.

 

Bol! Te a déli lélek

kibomló játéka vagy,

s alkalom arra, hogy szikláidon

kipihenjem fáradalmaimat.

 

A Lét vígasza

 

Hány életet élek

napra nap –

s hányat mulasztok el,

hogy vigasztaljalak!

 

Látod, a Lét örök,

de vigaszra szorul,

s lelket ha lélek nem bíztat,

örökre beborul.

 

Jó volna nem befejezni

e dalt,

bár érzem, lelkek közt a remény

tán örökre kihalt!

 

 

»Kettős szél fúj«

 

Kettős fájdalom boája

csapdossa lelkem,

jó volna tudni, hogy’ kell magam

összeszednem?

 

Kettős szél fúj,

sziklákat ostromló hullám

morzsol és ostromol –

de selyme is, napja is hull rám.

 

Földi és égi rángások!

Istenem, ne hagyj közöttük

semmibe vesznem!

 

A Földre mért is száműzettem,

ha lelked darabjait mégis

a lelkemben őrzöm?

 

S miért kell mégis minden pillanatom

néked megköszönnöm?

 

 

Isten-szerelem

 

Isten! Hogy Te mozgatod ceruzámat –

felfoghatatlan kegyelem;

de mégis én adom hozzá a számat –

s ezt is neked köszönhetem.

 

Ó, mennyi útját a léleknek

jelölted ki számunkra, Uram!

S miért kívánod mégis, hogy egymáshoz

hangolódjunk mindannyian!

 

Vagy ez volna minden parancsod

alján a hétpecsétes titok –

jóságod minden létezőt egy közös

akkordba fog?

 

 

Egymásra utalva

 

„Grammatikák költészete”[2] –

ó, hallgató, figyelj reánk!

Ne sodorjon az élet el –

mi voltunk hozzád hű deák.

 

Nyelvünk[3] nem más, kemencepadkán

fölizzított kenyér vagy hús,

mit fűszerével Isten szór tán,

de tőlünk a zamat, a dús.

 

Ó, boldog percei a Létnek –

Isten, hozzád, hozzád

mindig visszatérnek!

 

Kulissza minden, ami élet,

de, Örökkévaló, én

benned égek.

 

 

Isten- és tücsök-hangra

 

Sirályok, sasok, fecskék,

sólymok, kormoránok,

teknősök, csigák, el-

hagyott kagylók –

miért hogy az én szívemben

örökre egybehajlók?

 

Isten napja alatt,

ti testvérkéim,

lesz-e még oly pillanat,

hogy létezésünk

egy bárkában egy csodává

eggyé ring?

 

Lesz-e még oly drága

szerelem,

mint a Teremtéskor:

minden elem

– s az elemekben Isten vágya

van velem! –

egyet akarjon, s égjen értük

énekem!

 

 

Könyörgés elhallgatásért

 

Ó vers!

 

Ne fárassz tovább!

Isten,

te tudhatod, elénekeltem

litániád.

 

Ó, hallgató!

 

Ne hidd, hogy büszkeség ringatja

dallamom,

csak ahogy Dávid fűzfákhoz

támasztotta a hárfát,

én az emberi közöny szívverését

hallgatom.

 

Mégis!

 

Amennyire messziről

jött az én népem,

jövőjére az áldást

annyira kérem;

 

egyetlen tengelyen

forog az életem:

Istennek s magyarnak

magam kötelezem.

 

Istenem!

 

Istenem! Hagyd már abba! A verseket írni elég volt,

hozzád köttettem – lovasához alázva a rab! És

mégis e vers is – összetöretve dicséri Hatalmad!

 

 

(Horvátország, Bol, 2005. augusztus 25. és 27.)

 

 

 

Vissza a bloghoz