Tavasz-anyó türelmes volt, kivárta a kellő pillanatot és a tavasz minden kellékét a világomra zúdította. A kellékek: a megfelelő mennyiségű és minőségű napsütés, szemkápráztató, lelket-simogató, elvarázsoló. Az illatok. A föld fagyos lehelete eltűnt, simogat a szellő, átjár a fény, az életadó és remélem új hitet is hoz. A szívem furcsán félig üresen kong, kiürültem, néha még mindig szíven szúr a fájdalom, de ez már inkább csak beidegződés, hiszen a rosszat ugyanúgy megszokjuk, mint a jót. A reggeli rigófütty. Inkább hajnali, minthogy ötkor indulok, és a csilingelő rigóhang minden reggel szívet melenget. Az apró rügyek a bokrokon, a barkák kézbesímuló pehely-bársonya, a hold hajnali üdvözlő sugara mind-mind a részemmé válik, minden nap erőt ad a harcokhoz. A mosolyhoz, a távolságtartáshoz, a közelséghez. Minden hajnalban fölnézek az égre és a csillagok megnyugtató, bátorító hunyorgása kísér a nap további részében, tudva a tudatot, hogy a csillagom, Kis Csillag ott hunyorog a többi közt és bármikor kérem, suttogom leszalad, és átölel, és vigasztal és bátorít. Tavasz-anyót pedig beengedem szívembe, hogy szintén feltöltsön és ragyogtasson, ragyogjak és sugározzak, legyen mosolyom és erőm és One safe place dallamát dúdolom, igenis megtalálom, suttogom a tavasznak és kinyítom a lelkem, mint kedvenc virágom a titokzatos és sugárzóan gyönyörű írisz. Ugyanolyan távolságtartó leszek, mint ő,  csak a titkok érzője és megérzője lásson be mosolyom mögé, a beavatottaknak nem kell magyarázkodnom. Nem is lenne értelme. És nincs is rá szükség