Toronyugrás2011.01.27. 16:35, csárádi edit
Most is elértem a végére. A torony magas, csigalépcsős, lassan, évek, hosszú-hosszú évek alatt értem a tetejére. Most fennt állok, kitenkintek, lassan körbeforgok: kék és zöld a meghatározó szín, semmi feketeség. Semmi felperzselt pusztaság, alul ezüst folyó lágyan ívelő, lusta sodrású, felül a csillagok hideg káprázata, és igen, a telihold megigéző, magához édesgető sugara, amely minden porcikámat áthatja. Kinyújtom felé kezem, ezüst sugarai átfolynak ujjaimon, szívembe csorog a hideg, mégis perzselő igézete. Lágyan rám mosolyog, magához húz és elenged. Hagyja hadd járjam az utam tovább, érezzem vigyázza lépteim, cselekedeteim. Kiaraszolok a torony szélére, szellőcske borzolja hajam, ruhám alá bújik, megemeli a fátyolszerű leplet amibe bújtam. Kitárom kezem, mosolygok, szívem könnyű, félelem nem hatja át, és elengedem magam. Zuhanok, forgok, súlytalanul, vágytalanul, éber kíváncsisággal. Semmi görcs, semmi bánat, semmi öröm, csak a lebegés tiszta öntudata, a dimenzióváltás mindenféle kockázata nélkül, felemelő, lélekcsitító, magamrataláló. Hiányzott már az éberség, a Szent Tükör minden könyörtelen igazságával együtt. A folyó is lágyan ölel, befogad, nincs semmi kegyetlen becsapódás, semmi ütközés, semmi jéghideg vízsugár, szinte anyaméhként ölel, simogat, kimos minden keserűséget, bánatot és fájdalmat, hogy megtisztulva indulhassak az újabb úton, letisztítva érzéseim, csak a tiszta életörömöt hagyva és a tudatot, hogy minden rossz lehet jó is, a hibáim nem véletlenek, a rosszból tanulni kell, és minden tanulságot levonva talán jobb lehetek. Valamikor, valahol...
|