lélek csupaszon2011.01.26. 15:50, csárádi edit
Vannak napok, mikor az ísrás kényszere hajt, hajt, magam sem tudom mi bajom, csak a torkom fojtják a kimondatlan és leíratlan szavak, és mikor már pattanásig feszül a selyemszál, akkor megpróbálom kiírni magamból. Olykoron a sírás is segített, az igazi lélek-könnyek átmossák a szívem, a lelkem, és olyformán tesznek kiürülté, mint semmi más. Próbáltál már a tükör előtt mögé nézni? Évek óta állok előtte, néha szidom, mert nem takargat, néha varázstükörként az mutatja, amit én akarok látni, de mindez semmi, csak a külső héj, s mint a gesztenyéről, ha lehántod a külső szúrós burkolatát, előtűnik a csoda-barna mag, kezedbe simulósan, szívet melengetőn. Lehet, hogy azért nem látok a tükör "mögé" mert megijednék a látványtól, vagy nem találnék semmit, és ez ugyanúgy hervasztón hatna rám, nem tudom. Ha az időfolyosó néha megnyílik soha sem előre enged látni, mindenkor a múltat idézi, s leginkább a kedves emlékeket, mert tényleg selejtez agyunk, vagy inkább lelkünk, és minden rosszban a jót keresi, és talán a nehéz és fájó emlékeket egy dobozba zárja, rácsosba, hogy csak szűrten érezhessük a szív gyötrelmeit. Sokszor ugyanúgy megszokom a rosszat, és erről szintúgy ugyanolyan nehéz leszokni, mint a berögzött jóról. Nehéz tapasztalatom ez: lelkem és szívem mást érez, tudja a helyeset, agyam pedig a rossz beidegzéshez méltón még szenved, és nem tudom mit tehetnék ellene, talán még kell idő, hogy elmosódjanak a határok és minden belevesszen az időfolyosó kanyargó sötétjébe. Ki tudja, Út és időkeresés közben talán erre is meglelem a választ.
|