„A vers a vágynak maradt vágy megvalósult szerelme.”

René Char/ Parancs János

1.  A falu melódiája

Rend, csend és béke. Másfél évezred háborús barázdáit simítja el Bretagne homlokán a megművelt táj. A felhők hol fodrozódnak, hol zsákba varrják az eget.A liget míves hárfasor húrjai: Bretagne megbékélt melódiája. Csak a lét belső robbanásai szabályozhatatlanok (itt is).

2.         Ünnep

Ez már nem is egy falu,

Isten ujjai között

csokorra szánt nyugalom.

3.  Le Pouldu, hotelszoba, a la Gaugen

 Sziklákat csipkéz

a nyugati part,

Bretagne-i felhők,

      hatalmas ég,

sirályként kering

      fölénk e kép:

felhőhab hullámok

      taraja ring,

Gauguin s a festők

      kékje visszaint,

keskeny az út és

      éjbe visz,

az öblöt festi még

      kék írisz!

A dal, a vers, a kép

      föltámad itt,

fénybe lopják életünk

      árnyait,

áhítat rózsái nyílnak

      az arcokon,

szív, szobor s a táj

      egymással rokon;

a tenger ma csöndes,

      nyújtózkodik,

akár gazella léptű

      kedves,

ha hotelszobába

      lép,

s Paul az ecsetet

sarokba dobta

     rég – – – 

4.  A vár úrnője függöny mögött

Látlak egy lehorgonyzott

függöny mögött,

hol tudom, nem lehetsz ott,

mégis a lelkem, mint láthatatlant,

odarajzolt.

Látlak: ultramarinba hajló

gyöngysor a tested:

látom rejtélyét kagyló-zár

mögötti toknak.

Úrnőm – most vált a kép! –,

úszom smaragd-mélybe,

ó, színek, színek, ti mit akartok,

menthetlek-e téged a fényre?

Látlak ablak mögötti

ragyogásban,

vas és mágnes egyszerre vagy

a képzelt vágyban,

szivárványos felhő a

selyeminged,

hívásod útjelzői

felém intnek.

Fény mámora, kinyílt ablak,

az égre tör,

Menny és Föld szentsége

tündököl,

felhőkből forr ki

sellő alakod,

mit a tenger, a tenger

rám hagyott,

rajzollak föl az

égre,

pedig nem több a vágy,

hogy ablakod kilincsét

elérje – – –

5.  A megállított idő

Marcel Proust emlékének Fougéresből

A mozdulatlan függöny

ha lebbenne át az utcán

emeletek fölött –

s te az ablakodban állnál,

nem hinném el, hogy a Nap

leszédülhetne ormáról

valaha, s te az ablakodban

élő emberré változhatnál – – –

2.

Mindenütt az ember teszi széppé

az időt,

a tegnapot, a múltat – és a megállít-

hatót,

följegyzi a lélek az el nem veszejt-

hetőt,

mely magként hullt belé, és lombosodva

teljesíti ki.

3.

Már a megállapodásnak jött el az ideje,

miért ámítod magad a változás démoni

                                               vágtáival,

ha a pillanatban nem gyökerezel

                                     a mélybe,

az elmúlás úgy csap végig

            még emlékeden is,

hogy nyomod sem marad még szeretteid

                                           körében sem!

Már a megállapodás bontaná föléd sátrát,

emelne pajzsot folytonos harcaidhoz,

venne körül a megnyugvás bástyáival,

hogy szeretteidnek (s elleneidnek is)

                                  menedéke légy,

s nyomodban a fű – az élet – virágos

                                  gyeppé legyen!

4.

A látomás fénye bizonyosabb a való

árnyainál.

Átlátások – a lét hasadékain.

6.         Rennes – 12 sorban

A. Jarry városában

az eső zuhog

a látószög egy lefolyóra nyílik

a cseppekben bugyborékoló özönvíz

zsebkendőt röpít

rózsaszín csónak landol a rácson

nemcsak a macskakövet

az arcokat is átmossa

a nyári zápor

és a mondatok kubista rendje ma

egy 600 éves ház kávézójában

a Párizsban járt Kassákra emlékezik.

(2009. júl.-aug. fordulóján)