Hajnal vakon ténfergett a sűrű, hideg nyári ködben, napkeltének híre-hamva sem volt, a napraforgók fázón összebújtak, gyönyörű napsárga fejüket mélyen lehajtották egyként védve a sűrű, fojtogató ködtől. A folyócska saját paplana alatt álmodta tovább hajnali álmát, a hínárok susogtak csak csendesen, adva-továbbítva a híreket, mezei történéseket, apró halacskák vitték aztán tovább a nagyobb folyókba. Hajnal fázott, didergősen összehúzta magán a felhőköpenyt, félt is kicsit, mert Nyár úrfival nem lehetett ma beszélni, nem engedte, hogy az aranysárga napsugarak fénnyel árasszák el a reggel, ifjúi dühvel tombolt tovább, háztetőket szaggatott, vihart, szelet fakasztott, hideg ködöt eresztett, várni kellett, míg kitombolja magát. És lassan, észrevétlen, az első bizonytalan narancsszín napkarmocskák a sűrű ködbe akaszkodtak, halvány, sápadt derengéssel, és ahogy fényük egyre erősebb lett, bátrabbak lettek, mostmár szinte szétszakították a ködfüggönyt, és hirtelen, vakítón újra nyár lett, Hajnal felsóhajtott, kirázta hosszú haját, millió szikrázó harmatcseppet szórva szerteszét, felnézett, csillagát keresve, a kis kedvencet, felsuhant, bíbor-arany-bársony napkeltét varázsolt még, és szép lassan beleolvadt a sugárzó nyári fénybe, még egyszer megfürödve a napraforgószín áradatban. Újból reggel lett, nyár, ragyogó, tiszta, áradó. Mint minden évben...