I. Éjszaka

Egyikük hajóját a tengeren
Elragadta a végtelen.
Másik kapott királyi engedélyt
Keresni elveszett fivért.
Hit és kaland indította
A ködbe fúló végtelen habokra.

Múlt az idő. nem adta vissza már
Őket a tengerhatár
Hazájuknak, bármi is volt az ok,
Útjukat fedte titok.
A harmadik hiába kért,
Hogy útra keljen, királyi engedélyt.

٭
Hallják a szolgák, ahogy föl-le jár.
Fogoly a vár fokán.
Látják-nézik kiszikkadt termetét,
Szeme bár lázban ég,
A szűkülő tekintetet,
Kutatva a tiltott, kék végtelent.

٭
Uram! A két fivér, Neveink viselő –
Dicsőség és Erő –
Elhajóztak az öröktől való
Tengerem; s az a jó,
Ami lelket hőssé tehet,
Ővelük fölkerekedett.
Vágyunk keresni őket tengeren,
El, e hitvány fogságból el,
Keresni azt, akik vagyunk, magunk
Távolában; nyújtjuk karunk
Föl istenhez, sóvár lázunk.

De Isten megtagadja indulásunk.

II. Vihar

Mi fekszik a tengermélyben nyúghatlan?
A vágy az: Portugália.
Mely kívánság taszít a magasba?
Az akarás óhajtása.

Ez és a sejtés, az éji pompa…
De már ahol a szél sirámol,
Villám, Isten fénytornya ragyogja
Sóhajtását tengerárnyból.

III. Nyugalom

Mi partról szól a hullám,
Hogy meg nem található,
Bár kutatja hány hajó?
Hullámok alábukván
nem ragadják föl soha?
Tenger partját csapdosó
Hangjának hol van hona?

Sehol-mindenhol partja,
Tudható hallomásból,
Szökik a látomástól.
Hajó, armada, flotta
Célját föl nem lelheti,
S a tenger ostromától
szemük magánnyal teli.

De vannak még oly rések
A Túlnani Világra,
Amelyre rátalálva
A tenger rétje fényt vet.
Sziget sejlik, rejtőző,
A Szerencse Szigete,
Űzött király menhelye,
Bűvölt életét megőrző.

(1934 telén)