Igen, lágy az idő, az algák fogynak,
Szőlő töpped, fogy a tennivaló.
Tüzét élvezd a kialudt lángoknak,
Tömeg sehol, puszta fölött maró
Csípés, amilyen vagy, látod olyannak.
Borítékol mindent párapecséttel,
Hogy ami nincs, rejtett párja legyél,
A létezés fölött neked igér
Örök szófűzést örök süketséggel.

Adelina, oly rég, hogy láttalak,
A legyöngült időben elfeledtem
És össze is zavartam magamat,
Rendre ajtót s kilincset tévesztettem.
Jaj, Adelina, kialudt a lámpás,
Mit nekünk gyújtottál valamikor
– Valamikor egy eltévedt pillantás
Óráján, melyben más idő honolt.

Nem a kéj és nem is az elveszettség
Gyönyöre, nem a sziklás partokon
Érett hajnal mustja kell, nincsen mentség
Az elkárhozásra, szokásjogon
Félni az agóniától, ezzel rég
Nem élek – semmi mást már nem kívánok,
Mint kolbászt kenyérrel s egy kupica
Itallal – csak ennyi irgalmasságot
Vess egy volt augusztus napjaira.

Nincsen a szamárnak ennyi türelme,
Ölebekben a bolha kevesebb
S szukákban a szukálkodási hajlam,
Nincs egy rét, ahol a csikó legelne,
Nincs rozsmező érlelni kenyeret
– Csak megvetés, félelem, düh és kő van.