Az alsó folyosó esti lámpafénye
a kerengő kertjére kinyílt
ajtón át fölsurran
az emeleti árkád boltíves
könyöklője mögött a falra.

Mária fölvetett fejjel mosolyog,

s az előtte játszó gyermek árnya
már-már ölébe szökve –
sudáran és győztesen lép át
ebbe az égi-földi árnyjátékba.


(Ó, egymásba lépő terei a dimenzióknak! A tér formáit játszva löki félre a
fény tipográfiája. Ó, csodás, fény-diagrammja a szeretetnek. Csak gyarló
földi szemünk hihette, hogy Krisztus a sebekkel azonosítva ismertette föl
önmagát. Másról volt Szó: a Diadalmas Máriát hagyta ránk, ölében a mindig
és újra újjászülető Gyermekkel.)

2003. május

Emeld, emeljed föl szemed,
a történetek benned lapulnak,
hogy az égiekhez visszatérjenek,

a kő, az élet, a föld a tied,
megtartó erős jellemed,

a szentlélek tüze – fehér madár
házad tornyára száll,
lobog, lobog tőle minden porcikád,

s a hollók titka is tied,
óvatos léptük háztetődön,
s csöpp fejük bólintása
esti óráid vidító társa,

és jaj, a tiszta víz, a forrást
fakasztó élet jósága enyhítse
kiszáradt lelkedet!


Emeld, emeljed föl szemed,
a történetek benned lapuhak.,
hogy az égiekhez visszatérjenek!


(2003. május 4. Szászváros,
a Ferences rend Szent Erzsébet Nevelőotthon kerengőjében)

Vénusz szeme párától csillagos.
Látod, megint, holdtalan most az éj.
A Göncöl falunk fölött
lassan a hegynek indul.

Szőlővirágzás önti el a kerteket,
térdzoknis gyümölcsfák májusi ünneplőben,
barkáját rázza rám a fűz,
baglyok és békák éjjeli kacagása
kíséri léptemet.

Vénusz szeme párától csillagos.
Vissza-visszatérő emlékeit számlálja
bennem a tavasz.
A régen-holtakért, kik nesztelen térnek
nyugodni a szívhez –

ahogy fűszál se rezzen,
csak áll a néma rendben,
ó áhítat
a visszatérő Jézus lábnyomán,
és ontja rám
csillapulni vágyó fájdalma
megszépült illatát a múlt.

Életem csöndes völgyébe gyűlik
mezők tücske, bárány bégetése,
kaszálók simulása.
Ó völgy, dajkáljad csak tovább
visszatérő tavaszaid
tündér-fakadását.

2003. május, Feketelak