Nagy dolog a magány, de az igazi kérdés, hogy Isten nélküli-e?

Szem, amely csupa önmagának visszatekintő szembe néz?!

Vagy éppen a magány nyitja fel a szemet

Isten teremtményeinek szépségeire.

Az önzés hagymahéjait hámozva az embernek világossá lesz saját üressége,

de ugyanakkor a fényre, a szépre, a jóságra utaltságra, az Istenre utaltságra

és az emberekkel való egymásrautaltságra is döbbentheti.

Az igazság nem hagyja az embert maga-keseredetté lenni.

Az igazság közelsége igazságkeresővé tesz, s a megtalált igazság

teljességével ajándékozza meg az embert.

Így természetes, hogy a magányos ember is részesül az igazság ajándékából.

A magány perceibe hulló gondolatok csobbanáskörei körkörös teljességek,

amelyek hullámverése a végtelenbe oszlik.

Akkor hát mégis van központja, centruma a magánynak.

Az egyedüllétbe hajított magánydarabkák a mélységbe hullnak,

de csobbanásuk körkörössége a végtelennel köti össze őket.

A mélység végtelene a lélek iszapja.

A tenger végtelene Isten naplementéje.

Ki szedi össze a lehullt köveket?

Ki veszi számba a végtelen körköreit?

Felhozhatók-e a mélyből

magányba csobbant perceink kődarabkáit?

(2009. július 16. Nagyrév)