Jó néhány éve már szokásommá vált, hogy ilyenkor, advent idején
kimegyek a kis horgásztanyámra, ami egyben alkalom arra is, hogy
telektársamat az öreg Mihály urat is meglátogassam. Mihály urat a környéken
mindenki csak ezen a néven ismeri, ami azért sem meglepő, mert messze a
vízparton föl s le egyedüli állandó lakosként él az egyébként ilyen-olyan hétvégi
házakkal megrakott vízparton. A családjáról nem sokat lehetett tudni, csak amit
ő mesélt, az pedig csak annyi, hogy feleségét jó tizenöt éve eltemette, és van egy
lánya, aki férjhez ment egy amerikaihoz s az óta nem látta, csak néha érkezik
tőle egy-egy levél a tengeren túlról. Egy ilyen levélből tudja azt is, hogy van
egy szép, fiú unokája, aki nem sokkal az esküvő után született. Mihály úr a
gyermek bekeretezett fényképét a lányáéval együtt féltett kincsként őrzi az ágya
melletti kisszekrényen. Nem egyszer voltam szemtanúja, hogy ezeket szenteste
alkalmával a karácsonyfa lábához helyezi. Olyankor valami fura kis lámpát is
elővett, aminek rövid szára és színes, sokszínű, mozaik-üvegből készült ernyője
volt amibe egy gyertyát helyezett. Azt mondta, ez a csodalámpás.
Mint ahogy máskor is, érkezésemet a szentestét megelőző hétre
időzítettem és miután éppen hogy csak körbenéztem a horgászbódém körül egy
kicsit, hónom alatt egy üveg jófajta vörösborral, máris irányt vettem a szomszéd
telek kapuja felé, amit Mihály úr – valószínűleg tudomást szerezve ottlétemről
– már szélesre tárva hagyott, míg maga a ház mögé ment, hogy egy ölnyi tűzre
való fát szedjen össze. A házba lépve, úgy találtam a magas cserépkályha előtt
térdelve, amint épp néhány hasábfát tuszkolt be annak ajtaján.
Miután régi barátokként megölelve üdvözöltük egymást, szó esett a késő őszi
haljárásról, arról, hogy az idén még nem törték fel a környéken senki tanyáját s
ez jó hír volt. A kályha ontotta a meleget, amire szükség is volt, mert pár napja
nagy hideg köszöntött ránk. Hó nem volt egy szem se, csak a borús, sötétszürke
fellegek forgolódtak fölöttünk egyre, egészen olyan volt, mintha haragudnának a
közelgő ünnepért.
- S látod, ez az idő is! – mondta Mihály úr az ablak felé ütve a fejét – Mert
ha havat nem hoz, legalább ne itt lógna ránk ez a sok rossz felhő, mert milyen
más az ember kedve is, ha a fényes nap sugaraiban fürödtetheti az arcát…− arról
nem is beszélve, milyen más a kapás! S hiszen te azt tudod úgy-e, hogy a csuka
is jobban szeret szép tiszta időben enni. Mostanában – ha jól számolom, már
vagy tíz napja is van, hogy le sem mentem a vízre.
- Azért az a jó kis magánpeca, a kis véges az csak be van lógatva,
nem igaz? – kérdeztem, mert az évek során elég jól kiismertem Mihály úr
leleményekben kimeríthetetlen horgász-szokásait.

- Bizony isten, csak keszegre van nehány kosárka, de arra se néztem rá
amióta kitettem.
Így terelgettük a szót békességben a szép nyári élményeket is felidézve, közben
rendes időt szentelve a nagyvilág s benne országunk ügyes-bajos dolgainak is,
ahogyan szoktuk, szenvedéllyel, de nem indulatosan, inkább csak úgy, ahogyan
a magunkfajta beleszólási lehetőséggel bíró emberekhez illik, ha már elég
bölcsek hozzá hogy merjenek mondani valamit. Közben jófajta házi kolbászt
és sonkát haraptunk a jó bor mellé s nem vettük észre az idő múlását. Pedig
a gomolygó szürke felhők mögött már lassan lemenni készült a nap, amikor
Mihály úr hirtelen felállva az ablakhoz lépett.
- Gyer’ csak ide te is, azt nézzed, hogy esik a hó!
- Látom innen is jól. – mondtam.
Hatalmas nagy pelyhekben, szinte átláthatatlan sűrűségben hullott. Néhány
percig némán, szinte megbabonázva bámultunk a kinti, lassan fehérbe öltöző
világra.
- Csak megmaradna szentestére is. – mondtam csendesen.
Néhány perc telt el teljes csöndben amit aztán Mihály úr szakított meg:
- Igen. Szentestére ha megmaradna…az is nagyon szép volna.
Csak éreztem, nem tudtam, hogy most nem szabad megszólalnom, mert
valami fontos dolog még nem hangzott el, valami még jönni fog ezután. S nem
csalódtam, mert rövid idő múlva Mihály úr így folytatta:
- Tíz éves lehettem, s addig igazi nagy havat alig láttam, de legalább is
nem emlékszem rá. Akkor télen, éppen szenteste ugyanilyen hatalmasan szép
hóesés volt.
Csodálkozva néztem föl az öregre, s azt vettem észre, hogy meleg barna szemei
különös fénnyel ragyognak. Sajátos, bensőséges, szelíd és valami mosolygós
büszkeség-félét is magában hordó derű áradt belőlük, olyan, amit csak valami
nagyszerű, régvolt esemény felidézése csalhatott elő.
- De hogy az elején kezdjem, nekem volt egy csudálatos nagyapám,
bizony. Hozzám hasonlóan, a feleségét, akit mérhetetlenül szeretett, korán
elvesztette s így édesanyámat annak kamaszkorától egyedül nevelte. S úgy
szerették egymást, hogy az egész faluban, de a távolabbi ismertségben is
csodálkozva és a szeretet példájaként emlegették őket.
Kis szünetet tartott itt Mihály úr; megigazította a tüzet, majd visszaülve az
asztalhoz két hosszú kortyot ivott a borból. Aztán így folytatta:
- Tán nem is volt olyan este, hogy ne jött volna be a szobámba s ne mesélt
volna egyet. S te jó Isten, megnyílt a mese-birodalom kapuja és csak áradt felém
a sok boldogságos történet, hol a csudafurulyáról, János Vitézről, vagy Toldi
Miklósról, s ki tudja hány, maga által kitalált csodatevő harmadik fiúról. S volt
egy közös játékunk, de ennek van egy előzménye éspedig az, hogy egyszer
megkérdeztem tőle: „Mondd nagyapa, te honnan tudsz ennyi mesét?” Mire ő azt
válaszolta: „Hohó, hát az aztán nagyon egyszerű. Ha szükségem van egy mesére,
fogom magam és elröpülök Meseországba. Ott aztán van annyi, hogy ihaj! Csak

választanom kell. Bizony.” Erre én hitetlenkedve mondtam: „De hiszen neked
nincs is szárnyad!?” Mire ő: „Van az! Mán hogyne vóna! Itt van ni most is
rajtam van, nem látod?” – és megemelgette oldalt a két karját. Én előbb némán
bámultam aztán mégis kitört belőlem a hitetlenkedés. „Ugyan te becsapsz
engem! Igaziból nincs is szárnyad!” Nagyapám felháborodva nézett
rám. „Dehogyis nincs,… csak gondolatban.” Ez aztán tényleg meglepett, s csak
bámultam rá nagy szemekkel. Ő pedig így folytatta: „S ahhoz, hogy meglásd,
nem kell más, csak erősen rá kell gondolni, úgy is szoktuk mondani, hogy
odaképzeljük. S olyat, amilyet akarsz. Lehet kerecsensólyom, vagy fecske, de
lehet pillangó szárnya is. Tegyünk csak gyorsan egy próbát! Ugye tudod, hogy
milyen a fecske szárnya?” „Persze, hogy tudom, hiszen nagyapa eresze alatt is
fészkel minden évben.” − válaszoltam. „Nahát,” − mondta ő − „Akkor most
képzeld magad elé a fecske szárnyát, jó erősen gondolj rá, hogy szinte lássad, s
egészen közelről nézzed, hogy olyan nagy legyen, ami engem is el tud repíteni.”
Nekem ez egy pillanatnyi nehézséget sem okozott, s bár némi csalafintaságot
sejtettem a dologban, kétségtelenül láttam, legalább is oda tudtam képzelni a
fecskeszárnyat éspedig éppen úgy, ahogyan azt a nagyapám mondta. „Látom
nagyapa!” - kiáltottam s kacagtunk együtt, miközben ő egyre csak emelgette a
karját, mintha felszállni készülne és kérte, mondjam el, hogy milyen is az a
szárny. Én pedig játszva az új játékot, pontosan leírtam milyen is az ember-
méretűre növekedett fecskeszárny.
Attól kezdve az után szinte nem telt el nap, hogy valamilyen formában elő
ne került volna ez a mi játékunk. S odáig ment, hogy az ágyam előtti szőnyegen
lejátszottuk ketten – persze, csak gondolatban − a János Vitéz csatáját a
franciákkal, amiben én voltam a János Vitéz és nagyapám mindig valamelyik
francia katona. Nagyapám csuda dolgokat talált ki, egyszer például, azt mondta,
gondoljam oda őt a templom tornyára, de nem akárhogy, hanem úgy mintha
kakas teste lenne és csak a feje volna emberből. S hogy megkönnyítse a
dolgomat még kukorékolt is hozzá. Közben persze végig csak kacagtunk, és
kacagtunk.
Annak az évnek az Adventjében aztán meghalt az én nagyapám, egy
héttel karácsony előtt volt a temetése. Az én édesanyámat azokban a napokban
többször is láttam sírni és máig emlékszem arra a torokszorító érzésre, ami
olyankor a hatalmába kerített és arra kényszerített, hogy elbujdossam valahová a
szobám rejtekébe. Aztán elérkezett szenteste napja és késő délután, szinte éppen
úgy, mint ahogyan ma is, leesett az első hó. S ugyanilyen, mint ez a mostani,
sűrű nagy pelyhekben zuhogott alá, a szél mozdulni sem mert, a táj némán és
várakozón meghajolt a tél előtt, s boldog örömmel fogadta a hópelyhekből laza
puhaságba szövődő meleg takarót. Aztán este lett és megérkezett a Jézuska is.
Nálunk akkor még az volt a szokás, hogy egészen a kis harang megszólalásáig
édesanyám sem láthatta a földíszített fát, azt maga, egyedül intézte. Ahogy a
kis harang, csengő hangon megszólalt, s kitárult a nagyszoba ajtaja, édesanyám
kezét fogva s az ajtóba érve elém tárult a csodálatos színekben és fényben úszó

nagy varázslat, a karácsonyfa. Az első percek szikrázó gyönyörűsége, a lelkem
legmélyéig hatoló fennkölt szépség, az áradó csoda minden mást elsöpört, csak
a karácsonyfa volt és semmi más. S akkor a Mennyből az Angyal muzsikáján át,
amit édesanyám énekelt csöndes áhitattal, édesapám hangját halottam, amint azt
mondja:
- Bárcsak Ő is velünk lehetne…
Abban a pillanatban, ahol épp a tekintetem járt odaképzeltem, s a fa legalsó
ágai közt rögtön meg is pillantottam nagyapám arcát. Ugyanaz a huncut mosoly
ült a szája sarkában, mint amikor játszani szoktunk. És felkiáltottam:
- De hiszen itt van!
Szememet édesanyámra emelve láttam, hogy párás tekintete értetlenül,
csodálkozva mered rám.
- Hát úgy… gondolatban,…tudod, képzeletben. – Tettem hozzá csendesen.
S akkor, ahogyan rám nézett az én édesanyám, azt soha nem fogom elfelejteni.
Azokból a gyönyörűen párálló nagy barna szemekből éppen könnycseppé
formálódva tört elő az emlékező fájdalom, de ezzel egy időben gyönyörűen
elmosolyodott, de úgy hogy az arca mégis inkább komoly maradt. Megölelve
magához szorított és én azt éreztem, hogy úgy néz rám, mint egy felnőttre és
most nagyon de nagyon szeret engem.
Itt megállt az elbeszélésben Mihály úr. Sokáig én sem szóltam semmit csak
miután töltöttem az üres poharakba és megemelve az egészségére kívántam.
Aztán kérdeztem, van-e már karácsonyfának való? Mire azt mondta, hogy az
erdész Józsi most sem feledkezett meg arról a jó szokásáról, hogy behajítson
egyet a kerítésen át, úgyhogy fa van. Aztán lelajtotta a fejét és és sokáig nem
szólt. Kis idő múlva, a fejét továbbra sem emelve rám, csak oldalt a tűzbe
rekesztve a tekintetét azt mondta: egy baj van csak. S hallgatott sokáig, mintha
a néha hangosabban megpattogó tűz bíztatására várna. Kis idő múltával aztán
így folytatta: hogy a feleségem nem sürög-förog a konyhában amíg én a fát
díszítem. Megint hosszú szünet után, csöndesen tette hozzá: s nem láthatja,
amint az unokája a sziporkázó csillagszóróra ámul, miközben az édesanyja
a „Mennyből az Angyalt” énekli.
Óvatosan ráemeltem a tekintetem és bizony mintha könnycsepp készülődött
volna öreg barátom meleg barna szemeiben.
Nagyon sokáig hallgattunk mind a ketten.
Közben észrevétlen ránk esteledett, boldog karácsonyt és újévet kívánva
egymásnak, elbúcsúztunk a legközelebbi, kora tavaszi viszont látásig. Mihály
úr – ahogy szokott − a kapuban állt, csak épp egy sálat tekert a nyaka köré és
a kalapját tette föl, úgy kísért a tekintetével. Mielőtt az út elkanyarodott egy
utolsó búcsúpillantást vetettem rá visszafordulva, s bizony láttam, hogy az
a könnycsepp bizony már lefutott az arca két oldalán. Egy utolsót intettem
magasra tartott karral s abban a pillanatban, ahogy ismét megindultam, hirtelen
irdatlan szomorúság tört rám. Tovább lépegetve arra gondoltam, ma valami
csodának kellene történnie, mert olyan különlegesen szép ez az este. Közel s

távol nem látszott fény sehol, az utca teljesen kihalt volt, a hó elállt, a sötét égen
fényüket játékosan váltogatva tündököltek a csillagok.
A gondolatot ízlelgetve értem a murvás út végére s már éppen rá akartam
térni a műútra, amikor mellém kanyarodva megállt egy autó. Egy fiatal nő,
szállt ki a jobboldali ajtón és hozzám lépett. Köszöntöttük egymást, ahogy illik,
egy futó pillantással felmértem a széles, nagy gépkocsit és azonnal feltűnt,
hogy amerikai rendszáma van. A volán mögül egy fiatal férfi barátságosan
integetve „Hello”-zott szélesen rám mosolyogva, válla fölött egy tíz éves forma
fiúcska feje kíváncsian kandikált ki a válla fölött. A fiatal nő közben éppen
kérdésre nyitotta a száját, ám én megelőztem:
- A Mihály urat tetszik keresni ugye? – és a választ meg sem várva
folytattam – Ezen az úton tessék menni egészen addig, amíg a kanyar után
bal kéz felől föl nem tűnik majd egy apró kőház. Nem lehet eltéveszteni, mert
egyedül ez épült kőből a környéken s ennek a kéményéből szálldogál most is a
füst. S odabenn egy csodalámpás ég a karácsonyfa tövében.

A hó meg csak hullott, egyre zuhogott és az én lelkem valami
boldogságos szárnyalásba kezdett, a lépteim könnyűek voltak, azt hittem nem is
a földön járok, hanem talán valahol fölötte, messze magasan fölötte lebegek.

Budaörs, 2007.