" Ketten kellünk hozzá, mindig, ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés, én csak elkezdhetem..." / Hulej Emese/

Ha a szép emlékek szivárványszín hídján lépdelek visszafelé, kopott-barna fényképek, kifakult színes képeslapok, apró gyöngyszín örömök közé, először a közelmúlt jön elém: Endre áll előttem ragyogó szemmel és én csak a kihűlt levegőt markolom, és a gondolatok közé szívet szúrón feláll a szó: nincs...aztán halkan lépdeked tovább, nehogy a gonosz-rossz kegyetlen emlékek óriását felébresszem, felkeltenek azok így is sokszor ijesztőn plasztikus álmaimból, szívszakadva, levegő után kapkodva, tehát csendben suhanok tovább. Nem emlékszem milyen kislány voltam, és ezt most nem csak külsőleg értem, még nem éreztem magam, csak éltem, a felnőttként görcsösen érzett helykeresés még nem lapult bennem. Ha visszanézek szürkére kopott szoc-reál bányászházat látok, a második emeletről a nagyszobát, órákig néztem a bujáki hegyek dupla csúcsát, a Zagyva partját, a zöld olajfestéssel körbemázolt lépcsőházat, olajszagot árasztó pince lejáróban sárga szemű farkasként lapuló gyermek-rettegést, ősi, sejtekbe ívódott félelmet, amit ma már csak átérzek. Az sem rémlik hány éves lehettem, olvasni tudtam már talán és ez remekül kitöltötte napjaim, egyedüli lévén fel sem fogtam a magányt, soha nem is éreztem, mert fantáziám, gondolataim tökéletesen kitöltötték a könyvek, soha nem voltak királylány terveim, menyasszony sem akartam lenni. Felbukkan még a könyvtár képe, Laci bácsi a barna keretes szemüvegével, ahogy Vali barátnőmmel a gyermekkönyvek polcához terelt minket, és szó szerint új világok nyíltak meg. Mindenkor láttam a meséket, bennük éltem, éreztem fájdalmukat, kudarcaikat, reményeiket, megélt, de még meg nem értett szerelmeiket. Éltem, a létezés tudattalanságával, boldogan, anyám apám egymást szétmarcangoló, mindent szétzúzó, tönkretevő világuk hozzám nem hatolt el, kamaszként meg személyes sértésnek éreztem. Szombat, vagy talán vasárnap délután volt, nyár vagy tél nem tudom. Anyám feddőn morgott, hogy rakjak rendet, te bujkáló mosollyal kérted ugyanezt, bár tökéletesen érzett, téged mindez nem érdekelt. Szétszórt, rendetlen kislány voltam, bár nem értettem, a szerteszét lévő játékok mind célt szolgáltak, mint a szőnyegre felhalmozott babák, és egyéb itthon hagyhatatlan tárgyak a repülő szőnyegről. Girhes kismacskaként kerülgettelek, közös társalgási pontjain nem igazán lévén. Aztán könyvet kértél tőlem, és én megdöbbentem, mert meséskönyvet választottál, a kedvencet, a varázsost, a rongyosra olvasottat, a gyermekeknek átdolgozott Ezeregyéjszakát. Bevallom mindenkor Seherezádé szerettem volna lenni, a kedvencem volt. Most felnőttként még mindig benne élek a varázsban, és mikor verseid olvasom, bár nem mindenkor értem, viszont érzem, és halk szárnyú, mosolyszemű karácsony-angyalkák hozzák elém az ünnepet, és én kívánok tiszta szívvel, derűs mosollyal szent, békés, áldott ünnepeket, köszönöm a verseket, hogy érezhetem...