A 21. sz. emberéhez…
„Mintha sínén a vonat, rohan a szakadékba”
Weöres Sándor

A Vízöntő Kór-szak hatalmas ragálya lett úrrá terajtad. Szíved helyén az űr, lelked helyén a beszippantó önigazolás, önfontosság, önbizonyítás rabolja meg minden szabadka percedet. Zsiliptelen, áradó szalagbeszéddel fonod körül minden közeledbe, ható-rádiuszodba kerülő áldozatodat. Önmaga mámorába fulladt üresség rejti el örömre, szeretetre, emberi elidőzésre alkalmatlanná vált hétköznapjaidat. A mindenkit kioktatás, a mindenkinél jobban tudás ellenőrizetlen áradásába fullad minden perced. Önmagad, léted értelmének fölcsillanása viszont sehol; az örök kioktató csak önnön ürességét, szeretetlenségét rejti.

Vérben forgó szemek, korbácsként csattanó önigazolások panoptikuma vesz körül, rólad már egyre levakarhatatlanabbul, egyre megmásíthatatlanabbul.
Ültödben is felpúpozódik hátad, szemed beszűkül – torz bálványává válsz saját kielégületlen, örömgyilkos létednek.

Ez hát a látlelet. Ki zökkent ki saját semmid sodró lendületéből? Kudarcaid és csalódásaid cezaromán maszkot felöltő, silány Comedia del Arte-jéből? Lesz-e, lehet-e folytatódása egy nagyívű életnek, amely a pokloktól a mennyekig hányódva a Purgatórium helyett – most az ön- és más-pusztítás Styxjében veszíti el eddigi élete minden szép értelmét?

S mit tehet, aki a parton áll, szemében mindennapos könnyel, szájában az ima rózsaszálával, kezében a mentőöv bíztató biztonságával – de nincs, aki meglássa, aki meghallgassa és aki rábízza magát igazsága erejére, kézfogása mentő biztatására?!

                                                                                                                                                   És Valaki máshoz…

A lét üzen, üzen, üzen,
a létezés süket, süket,
kettejük közt a semmiben
szomorú ló üget, üget.

Sóhaja a télben ködöl,
visszahorkan, szemén pára,
itt egy gödör, ott egy gödör,
átugrat a Másvilágra.

(2010. december 7. Pomáz)