Macuó Basó (1644-1694)

 

 örök emlékezetére

 

 

 

 

 

 

 

Isten nem különbözteti meg egymástól

 

 

 

mikro- és a makrokozmoszt,

 

 

 

ezért rendeli kis- és nagyközösségekbe az embert,

 

 

 

egyként sugározza  szét a szeretetét mindenkire,

 

 

 

 s egyként fordulhatunk felé a szeretetben.

 

 

 

 

I. (fordítás)

Onisi Taki Gino, a II. világháború

japán kamikáze főparancsnok

halála előtt írt haikuja

Ma kinyílt a virág,

de a Holnap elfolyik,

mint folyón az ár.

 

II. (lélegzet)

 

Meleg lehelet e reggeli táj,

átfut a lelken, mint az óceán,

előleget kínál nekünk a nyár.

 

III. (sóhajtás)

Egyik munkából ki,

a másikba be,

be gyorsan telik

az ember élete.

 

IV. (látomás)

Fehér, tiszta felhő

tör fel az ég közepén,

mik is vagyunk mi benne,

emberi tünemény?

 

V. (rituálé)

Köszönök. Meghajolok.

Köszönnek. Meghajolnak.

A metrón a jegyeket

senki sem ellenőrzi.

 

 

 

 

VI.

Az a csepp, mit a forrásnál

             lenyelt a torkod,

nem jut már soha el

             a tengerekig.

 

Ám a líra minden cseppje itt

             folyómederre lel ,

egyetlen hangban áttűnik minden,

             mi életet lehel.

 

VII.

Magamba ilyenkor átitatom

a tiszai ártér szimfóniáját,

madarak hangjából meghallom

elmúlt ünnepek és gyászok

partjainkra rakódó áradását.

 

VIII.

Sodrásban ég a Tisza tükre,

a Nap átsüti, de nem apasztja;

virágszirmok az úszó sajkák,

bennük utazik röpke pillanat.

 

IX.

Ó, szűz idő! Őrizni való,

              átölelni,

s magammal vinni

              messzire.

 

A cseppet, mit a forrásnál

             a torkod nyelt el,

nem látja már soha viszont

             a messzi tenger.

 

X.

Átitatódom az ártér

             búgó szimfóniáival;

bennem születik újjá

             múlt és jövő,

s bennük

 

             mind a dal!    

 

 

 

 

 

XI. (Zenta)

Hálónk vonszolja

partra bánáti halak

súlyos sóhaját - -

 

XII. (Nagyrév)

Kék puszta az ég,

tejfelhőket pásztorol

lóháton a Hold.

 

XIII. (május)

Te asszony-szeszély,

te hasonlíthatatlan állat-

párzású éj!

 

XIV.

Ó, ember, be boldog az,

ki közületek hazatér;

ó, természet, be emberi:

nyíló ajkakkal vár a rét.

 

XV.

Elsimul már a lélek este,

hullámtaréj a holt vizen;

hajnalra ébred szín-repesve,

a távol nekem így üzen.

 

(Rahó – Pomáz – Tisza-Nagyrév, Zenta, 2010. Pünkösd előjátéka)

Vissza a bloghoz