Forrás:>>Zegelor<<

Ha azt nézzük, hol és mikor kezdődik a székely ember autentikus megjelenítése a magyar színpadokon, akkor Hosszu Zoltán Dani bájánál kell keresgélnünk. Merthogy sokan népieskedtek Dani bá előtt és után is a székelyekkel– viszont csak keveseknek adatott meg, hogy erőltetettség nélkül tudják visszaadni ezt csavaros észjárást. Ugyanúgy, mint ma Berecz András figurái, Hosszu Zoltán Dani bája hús-vér ember, aki a guzsalyosban humoros vagy pajzán történeteivel jókedvre deríti az embereket.

Dr. Hosszú Zoltán a sepsiszéki Kálnokon született 1897-ben, majd Szegeden szerzett jogi doktorátust. Ezután színészi pályára lépett, 1926-ban a Nemzeti Színház tagja lett. Számos filmben játszott kitörő sikerrel, de legmaradandóbbat a Dani bá néven elhíresült, mesélő székely bácsi alakjával alkotta. A második világháború alatt a Frontszínházzal a hadszínteret járja Ukrajnában, ahol 1944-ben állítólag eltűnik. Sokan úgy tudják, hogy a háború után álnéven bujkált a kommunisták elől és ismeretlen helyen, idegen név alatt lett eltemetve.

ISBN 978-973-88294-0-4

Részlet

Kúrtérozott divat
                                             amitől elsőbb megijedék, de
                                       osztán méges csak elejit vevém

Suj edd meg divattyát! Ki hitte vóna, hogy vénségemre még nekem es bajom lesz vélle?!
Szen idestova mán éppen harmincötödik esztendőt tapodom evel a nyomoru fehérnéppel. Kapáláskor lépünk harminchatodik esztendejibe a házasságunknak. S ebbe a keserves harmincöt esztendőbe – akár hiszik, akár nem – a divatot még csak hirből sem esmertük. Nem biza lelkem. Sem gúnyánkba, sem házunkba, sem ételünkbe, sem italunkba, még csak a gondolattyának a magját sem soha!
S egésség dólgába es meg valánk hálistennek örökkétig. Nem mondom, kerepelni kerepelt az asszon eleget s zakatolt az előtt es. De azt az eggyet meg kell adni, hogy fájtatni sohasem fájtatta semmi testi táját. Világéletibe furt egésséges vót s úgy terjengett furtonoson a testülettye, mindha makkon hízott vóna.
Most múlt vasárnap es tizenkét órakkor még az égvilágon semmi baja sem vót. Nyuguttan megette a délebédet s vaj két csipor hidegvizet es bényomott utánna.
S met hallgassák meg, – bévallani es szégyellem, de ha megesett, mi a sujt csinájjon az ember? – délután úgy három óra táján, nagy meglepetéssel s kénos fájdalmakkal, egésszen tiszta váratlanul, eccerre csak... rejajött a dívat az asszonra.
Aval kezdődött, hogy délebéd után letelepedett mellém a kanapéra s én illogatám s ő beszélgetgetett, mindt ahogy átajjába szokás.
Eccer csak, ahogy a szovait ügyelem, hát látom lelkem, hogy felüti a fejit az asszon... s nyelint vaj kettőt... s feláll... s kimenyen... s béjő s esment kimenyen.
– Hinnye – gondolám magamba – netene!! Vajon mi lelé?!
Amikor osztán esment béjött vóna s esment kimenyen, ... hát én akkor mán minnyát gondoltam, hogy rejajött valami a fehérnépre. Akarom mondani, az asszonnak a természettyire.
– Abbiza – gondolám – meglehet no! Meglehet.
De a suj hitte vóna-e, lelkem, hogy éppen a divat jött reja az asszonra ijen ecceribe. Világos nappal, délután fél három órakkor.
Elig térek magamhoz a nagy csudálkozástól, s hát esment csitorog az ajtó s bébillen esment a fehérnép.
Fordul vaj kettőt maga körül s vaj kettőt körüllem s hát látom, hogy odalebeg nagybegyesen a sifonerhez s eléveszi a fekete parkét kurtiját s fel a fejrevaló ruhát s a szája szegit végigdörgöli a hüvejkivel s nagy bátortalanul szembe álla velem:
– Lelkem Dani – aszongya – én menyek.
– Méssz-e? – mondom.
– Menyek – aszongya.
– Hát eriggy – mondom.
– S nem es kérded – aszongya –, vajon hova menyek?
– Nem biz én – mondom –, mi a sujt kérdeném? Odaméssz – mondom –, ahova neked jóll esik – mondom. – Töllünk mán eltőt az az üdő – mondom –, hogy számbavegyük az eltávalodást.
– Nohát – aszongya – én, ha nem kérded es megmondom, – aszongya – hogy hova menyek, met nem akarom, hogy osztán veszekedés legyen belőlle. – (No hajjanak ide, ő monta nekem.) – Elmenyek – aszongya – s levágatom!
– Levágatod-e? – mondom.
– Le biz én – aszongya – levágatom!
– Hát vágasd le – mondom.
– S nem es kérded – aszongya –, hogy mit akarok levágatni?
– A te bajod – mondom – minek kérdeném? Hiszen – mondom –, ha te eccer a fejedbe vetted, akkor mán én úgyes hejába jártatom a szájamot – mondom – s hejába beszélek. Eriggy s menny el s vágasd le – mondom.
– No – aszongya – hát én, ha nem kérded es megmondom – aszongya –, met nem akarom, hogy osztán veszekeggy (ő monta nekem). Tudd meg – aszongya –, hogy a hajamot akarom levágatni!
– A hajodat-e? – mondom.
– A hajamot – aszongya.
Ebből a szovából minnyát észrevettem, hogy a divat jött reja az asszonra. Délután fél három órakkor.
Mán pedig azt magik es tuggyák úgye, hogy ha eccer a fehérnép a fejibe veszen valamit, azt férfijúember legfejjebb csak úgy tuggya megakadájozni, ha láccólagoson belényuguszik, s még biztatgassa es, hogy eriggy s tedd úgy, met én es úgy akarom!
Hát én biza lelkem átal es kapám a szót hirtelennyibe s aszontam neki, hogy:
-Lelkem Ráki – mondom. – Eriggy s menny el s vágasd le, – mondom. – Én belényuguszom jószüvel, csak éppen azt az egyetlenegyet teszem hezza – mondom –, hogy ha te ide ebbe a házba visszajőssz kopacon – mondom, – ... hát én akkor, abba a hejbe, ahogy téged meglátlak – mondom –, ereszteni kezdem a szakállamot s a bajusszomot – mondom –, s mihelyt annyira nevekedik... tisztacsupa veres pántikával béfonom, a bajusszomot háromáguzslag jobbról, háromáguzslag barróll... s a szakállamból egy kontyot rittyentek a közepibe – mondom –, s osztán akkor szembeállunk egyikamásikával s a következmények majd csak eldőtik, hogy mijiknek telik nagyobb gyönyörüsége a másik divattyába – mondom.
S hát lelkem, az asszon végig es hallgatá a nyilatkozatot s minnyát láttam rajta, hogy erőssen gyötri a gondolat s kénlódik igen-igen a hajlandóságjával. De szóllan nem szólla semmit, csak nyelegetett igen-igen.
Perdül s fordul s eccer csak kapja magát s kisirül az ajtón s abba a szempillantásba, ahogy kisirüle, mán vissza es facsarodék esment.
Ojan veres vót a két arcája, mindt a veres cékla. S egy szempiccre ledobigálá magáról a fekete kurtit s le a fejruhát s bé azt a sifonerba.
S hát Uramisten, hajjanak csudát!
Szép csendesen elészedegeté a déli mosatlant s mosogatni kezdett! Vasárnap délután!!
Hát mán ebből es tuttam, hogy a buszuság erőssen kénozza s gyötri a besső részeit s a gondolattyát. Én biza nem állhatám meg, hogy oda ne szójjak:
– Lelkem Ráki – mondom– eriggy s menny el s vágasd le – mondom –, met a borbé bézárja a bótot, ha nem siecc s akkor mi lesz? – mondom.
No lelkem, még csak e kelle neki!
Mindha gombostőt szúrtak vóna az ákusztikájába! Úgy felszökött a mosogató mellől a szovamra! S a porcellán csuprot nagyhirtelennyibe úgy odarittyenté, hogyha a fejemet arrébb nem kapom, ... ott abba a hejbe szikrát vet vala bennem az agyvelő.
– Azétt se vágatom le – aszongya – tudd meg!!! Hejába kévánod!!
S aval síróba erede szegén, mindt egy ártatlan kicsi krokogyélus. (Mán ahogy ijenkor szokták az asszonyok. Aki tróbálta, tudhassa.)
Ha meg nem engesztelem, eisze még máji napig es csepegtetné a szemiből a méregvizeket.
Node hát legalább a kúrtérozásnak méges csak elejit vevém!
                                        *
Lássák-e, ha nem vóna mán késő a becses csalággyikba, tanólhatnának belőlle magik es! Igy kénék megódani a dívatot mindenfélibe!
Met higgyék meg lelkem, nem csúfságból mondom... fájdalmas hengérnagy betegség a divat! Essék belé a suj! Borzalmas hengérnagy betegség!
Hezza képest még a kólera es csak tüsszentő náthának számíthat.
Tiszta szentigaz, hejába kacagnak s hejába mérgelődnek.
Met a kólerába legalább megvagyon az a tisztesség, hogy azt kénozza, akire rejajő!
De a divat az asszonra jő reja s a férfijut kénozza s azt veri kőccségbe s buszuságba. S méges aszongyák, hogy a férfiju az oka.
Úgy biza lelkem! Igaz-e?