Ó, ez a zene, zene, zene, zene, zene,
üdvözítő táncok repeső fergetege,
honnan fú az a fennszél, honnan az az alszél,
kicsoda vezeti lábad
s kicsoda a szíved?

Felém messziről jönnek a tájak
– átlépve nép- és folyóhatárok –,
komor keresztek hegytőn,
                                         ó, ortodox imák,
reneszánsz etűdök,
                              barokk szimfóniák,
hegyek között a forrás útja:
a táncotok, a táncotok
a létet befutja.

Lehet: mindez az élet tajtékos habja,
de tarajlás nélkül
                           nem jut a mély sem
                                                          ki a partra,
lehet: az Úristen
                          össze a népeket
                                                  így kavarta,
de zenék fölött és táncok fölött
öröm az ő akaratja!

Lehet-e szólni még itt másról
– szavaimmal ha száz-száz más szól –,
népekkel együtt egy különös, különös
föltámadásról?

Micsoda tükörben
                             – tóragyogásban –
                                                          nézzük magunkat,
ott hol a vér, a sejt, a plazma
                                              még hányszor-hányszor
                                                                                    minket összeugrat,
egyszer csak élet szüremlik a tóban:
a szemed, a szemed mosolya
fölragyogóban!

Kikért és miért szól itt a zene?
Miért és kikért tör fel belőlünk
az élet élvezete?
Ó, Isten, földi utunk tehozzád
átvezet-e?

Köszönöm, köszönöm édes Istenem,
magyarul hogy megtanítottál,
­– – – – – – – – ­– – – – – – – –
­– – – – – – – – ­– – – – – – – –
­– – – – – – – –  de érted ég
ez az oltár.


(2010. október 24.Budapest, Pilinszky Kávéház)