Dühös szél rázta hófellegek fölött, mosolyszemű angyalkák között, vak düh, és szelíd megbocsájtás mezején, álom és valóság határán, fázós-ködös alkonyok közt tétován bolyongva, halk léptű, csendes szavú, puha kezű Álom simítja végig homlokom, megnyugtat és elvarázsol, visszarepít nyugalomba, boldogságba, az Idő soha nem visszafelé folyó patakjában csobban az emlékezet, szelektál és átváltoztat, megszépít és jóvátesz, mosolyt fakaszt, könnyet csorogtat, az elmúlás szürke, visszafogott kendőjét borítja halottaimra, élőkre, mostani és leendő és elmúlt barátságokat hív elő az emlékezet és a képzelet, csókot fakaszt, ölelést vonz, illatokat, ábrándokat, utazásra hív a messzeség, a sivatag, a tenger és a szél hangját hozza az üvöltve száguldó Tél, mindenen átgázol, mindent eltipor, halott -fagyott virágokkal veszi körbe magát, nevet, jégujjaival megdermeszt szíveket, világokat, embereket, madarakat. Tombol, mert ez az ő ideje, hosszú heteken át hagyta még az Őszt, simogató melegével, bordó-arany levélhalmaival. A karácsony mosolyszemű angyalkái tétován lebegnek a forgó hóesésben, megnyugvást hoznak, megbocsájtást, szeretetet, vigasztalást, magányt is, mert aki egyedül ül a hideg lakásban fűtés, áram, család és szeretet nélkül annak az angyalkák vajmi csodát nem tehetnek, mégis megható az igyekezetük, a nyitott szemmel járóknak megcsillantják angyalszárnyuk, végigsimítják a lelkeket... a kavargó hóesésben Álom a csendes szavú, halk léptű, puha kezű végigsimítja szívemet...