Trópusi napsütésben értük el a fehér homokos partú, bozóttal és kókuszpálmával borított Onevai szigetet.

Körülhajóztunk, hogy kikötésre és táborverésre alkalmas helyet találjunk. Sajnálatunkra e kettő távol esett egymástól. A táborhelyet köves, sekély vízben lehetett megközelíteni, amiben még csónakkal sem boldogulhattunk.

 

- Le a cipővel, mindenki ragadjon csomagot, irány a part! - adtam ki a parancsot.

 

 

A csomagokat gúlába raktuk a fövenyen, majd nekiláttunk a földdarab felderítésének. Huszonöt perc alatt körbejártuk, majd felkapaszkodtunk a legmagasabban pontjára. Persze, emberi életnek semmi nyomára nem akadtunk. Alaposabb vizsgálódás után ugyanaz a pálmaliget tűnt a legjobb táborhelynek, amit a hajóról kinéztem. Sátrat nem hoztunk.

 

Úgy terveztem, hogy pálmalevélből bennszülöttek módján font kunyhóban húzzuk meg magunkat. A ligettől ötven méterre, egy bozótos tövében bukkantam a házépítéshez alkalmas helyre. Ez majd megvéd bennünket a hideg tengeri széltől és szélvihar-porlasztott tengervíztől.

 

Gíno a kikötésre alkalmas helyen kirakta a nehezebb csomagokat. Majd' negyven méteres pányvát kötött a csónakra, hogy az dagálykor és apálykor egyaránt vízen maradjon. Kiáltása harsant, ennek irányát követve és a bozóton átvágva egy kis papaya ligetben találtuk magunkat. Botjával épp egy kövér papayát csápolt le a fáról, aztán zsebkésével felvágta és jóízűen falatozni kezdett. Bennünket kézmozdulatokkal biztatott. Csak most jöttünk rá, mennyire éhesek vagyunk.

 

- Ebéd! - kiáltottam, holott már inkább a vacsoraidőhöz jártunk közelebb. Öt leányt megbíztam a tűzrakással, a főzéssel, amíg mi a csomagokat a táborhelyre felhordjuk. Mire ezzel elkészültünk, beborult az ég, s az erősödő szélben elfogyott két doboz gyufájuk, de a tűz még nem égett. Persze, nem tudhatták szegények, hogy a kókuszdió külső héja (ami szárazon drótseprű-szerűre szálkásodik) jobban ég, mint a papír. Azt is megmutattam, hogy Tongán a lábast nem kőre, hanem három ilyen "seprűhéjas" kókuszdióra szokás állítani, amik nem csak tartják az edényt, de egyben a tüzet is táplálják. A tongai leány kosaraiból előkerült az umu meg a kenyérpótló zöldségek, és mindenki evett, amennyi jól esett neki.

 

 

A közelgő alkony arra intett, hogy siessünk a házépítéssel. A tongai alkonyatban megesik, hogy 20-30 perc alatt koromsötét lesz. Most villámok szaladgáltak az égen, a tenger mozgása és a szél egyre erősödött. Egy leány belázasodott, de hősiesen tartotta magát. Teával lenyelt egy csomag japán Pabulon lázcsillapító port és leheveredett egy kabátokból hevenyészett ágyra.

 

Nekiláttunk az építkezésnek. A tongaiak nagy kézügyességgel fából és pálmalevélből négy-öt méter magas hatalmas épületeket húznak fel egy hét alatt, mi viszont beérjük egy három méter hosszú és másfél méter magas kunyhóval.

 

Csoportunkat három részre osztottam. A japán fiú két társsal a parton egyenes botokat gyűjtött, amiket a tenger hullámzása simára csiszolva tucatjával vet a fövenyre. A többiek hosszában kettéhasított pálmaleveleket gyűjtöttek. Gíno, a tongai leány és én ezekből építettük fel szálláshelyünket. A botokból összeállítottuk a sátortető vázát, s arra kötöztük fel a félbehasított pálmaágakat úgy, hogy a levelek hegye lefelé mutasson. Alulról haladtunk felfele akképpen, hogy minden ág levelei, mint a hal pikkejei, félig fedjék az előző sort. A zsindelyszerű levéltető az esőcseppeket egészen a talajig vezeti. Sötétedett, és mi lassan haladtunk a munkával, mert a leányok nem boldogultak a pálmalevelek hasogatásával. A vastagabbik végén kezdték, de a kés gyakran félrecsúszott és félő volt, hogy a saját kezükbe vágnak. Végül már úgy se boldogultak, hogy hárman nyiszáltak egy ágat. Feloldottam a helyzetet egy tongai trükkel. Az ág hegyén az utolsó levelet két-két ujjam közé csippentve szétrepesztettem a levelet, majd tovább feszítve a hasadás végigfutott az ágon, és kettépattintotta azt. Nagyot nevettek saját esetlenségükön, rögtön felgyorsult a tetőfedés, de még így is csak sötétben, zseblámpafénynél állt a kunyhó.

 

Mire körberaktuk csomagjainkkal, halálosan fáradtak voltunk. Két diáklány engedélyt kért, hogy kint alhasson hálózsákban. Úgy beburkolóztak, hogy csak az arcuk közepe látszott ki, de egyikük ajkát így is megcsípte valami rovar. Utasításomra mindenki felvette az összes ruháját, azután cipőstől, "télapós öltözékben" végigdőltünk a ponyván és lepedővel takaróztunk, ami tongai szállodánk hozzájárulása volt az expedícióhoz.

 

Alighogy elszenderedtünk, megeredt az eső. A vízhatlan csomagok kivételével mindent belülre, a sátortető tövébe rakattam, a kint alvókat is beparancsoltam, azután mindenki folytatta az alvást ott, ahol abbahagyta. A mozgalmas nap és a munka úgy kifárasztott bennünket, hogy az elemeknek fittyet hányva mélyen aludtunk reggelig.

 

Hajnali ötkor frissen, kipihenten ébredtem. A levegő patyolat-tiszta volt. A horizonton vékony narancsszín fonál jelezte a közelgő napfelkeltét. A tenger kékjéből pálmafás otthonunkig futó ragyogás édenkertté varázsolta kicsiny földdarabunkat. Milyen jó lenne örökre itt maradni.

 

Itt-ott feltünedeztek csoportunk nyújtózkodó tagjai. Gyors mosakodás. A tongai leány felélesztette a tüzet, és teát főzött. Odahordtuk az élelmiszeres csomagokat. Az umuhoz a változatosság kedvéért japán konzerveket is osztottam. Megmértük a beteg leány lázát, ami az előző napinál kissé alacsonyabb volt. Ő is evett velünk egy keveset. Az étkezést hatalmas dinnyével zártuk, ami a tongai leány kimeríthetetlen kosarainak egyikéből került elő. A fekete termőföld és a trópusi napsütés lehet az oka, hogy Óceániában teremnek a világ legédesebb dinnyéi. Mindnyájan élvezettel, harsogva ettünk.

 

 

Reggeli után eligazítást tartottam, hogy nekiláthassunk tényleges feladatunknak. Társaságunkat négy csoportra osztottam. Mindegyik kapott egy-egy kutatási területet, amit térképen megjelöltem. Egy-egy csoportnak a sziget egynegyedét kellett bejárnia, lefényképezni az ott található növényeket, állatokat és a térképen számokkal megjelölni a fotók készítésének helyét. Ha a képek magyarázatot igényeltek, észrevételeikről jegyzetet, sőt, vázlatokat is kértem. A beteg leány nem akart egyedül maradni a tábornál, inkább vállalta, hogy a csoportjával tart.

 

 

Negyedmagammal az észak-nyugati területre indultam. Munkánkat táborhelyünk pálmaligeténél kezdtük. Megszámoltuk a fákat, a térképre bejelöltük a liget formáját és becsült méretét, bukdácsoltunk a sok lehullott kókuszdión. A zöld kókusz a tongaiak kedvelt italát is biztosítja. Felépítése a dióéhoz hasonló. A kemény, csontszerű gömböt kívülről puhább, szálkás szerkezetű zöld héj védi. Felnyitása gigászi erőfeszítés annak, aki nem tudja a titkát. Ugyanis a mi diónkhoz hasonlóan ennek is a végén van egy puha pont. A liternyi zöld ízű lé sok hajótörött életét mentette meg. Az érett kókuszdió már nem ivólevet tartalmaz, hanem illatos, magas koleszterintartalmú vitamindús fehér kókuszbelet. Nem könnyű ellenben hozzájutni. Először lehántjuk a félarasznyi vastag száraz héjat, majd egy kő pontos suhintásával megrepesztjük a csonthéj közepét. További forgatás és kalapálás hatására a dió nyílegyenesen reped tovább, míg teljesen kettéválva két egyforma tányért kapunk. Ezek belsejéhez tapad a centiméter vastag fehér ehető kókuszbél.

 

A pálmaliget után bodzabokrokból álló bozótra találtunk, aminek nagyon megörültem. A magas fűben nem kis meglepetésünkre elhagyott beton víztárolóra leltünk. Nem valószínű, hogy itt tartósan ember élt. Valószínűleg egy tapa ültetvény locsolásához ebben a ciszternában gyűjtötték össze az esővizet. Most falevelek és poshadt víz borította az alját. A bozótos tövében csoportom egyik tagja különösen illatos, a mi éjjeli violánkhoz hasonló virágtöveket fedezett fel. Azt fotózta, míg társa jegyzetelte, amit diktál.

 

A munka folytatását a csoportra bízva elindultam, hogy megkeressem a többieket. A sziget dzsungelszerű bozótjában lassan haladva úgy okoskodtam, hogy a tengerparton hamarabb célhoz érek. A partot a déli oldal fövenyétől eltérően itt sziklásnak és barátságtalannak találtam.

 

 

A dél-nyugati csoportra nem lelvén - hiába hallóztam japánul - tovább haladtam az éles parti sziklákon. A dél-keleti parton akadtam a másik társaságra. A tengert vizsgálgatták, ami a parti sziklateknőkbe fürdőszoba-méretű, sekély medencéket vájt. Ezekben apálykor sok kis élőlényt, csigát, kagylót, rákot, apró halat hagyott vissza az apály. Mintegy akváriumban szemlélték és fényképezték a tenger kincseit. Engem megigézett egy hínárszerű növény, amiről kiderült, hogy valami állatka. Ha megpiszkáltunk, úszó mozdulatokat tett. Egy másik sziklateknőben felfedeztem egy őskagyló félig megkövesedett darabját. Íve után ítélve mintegy méter hosszú, 65 centiméter széles lehetett. Vajon hány ezer éve nyugszik itt?

 

 

A sziget belsejében találkoztam az észak-keleti csoporttal. Jegyzetfüzeteikkel tanácstalanul toporogtak néhány facsemete között, amiket szemmel láthatóan emberi kéz ültetett. Tapafa - állapítottam meg, de hogyan kerül ide? Óceániában ennek a lehántolt kérgét vízben áztatják, pöröllyel gézszerű péppé verik, majd egymásra rakva hajlékony lappá kalapálják. Színre és érintésre olyasféle anyag keletkezik belőle, mint nálunk a kisebb állatok cserzett bőre. Barnára festve ebből itt ruha, takaró, falvédő, sőt szőnyeg is készül. A hozzánk csatlakozó Gínotól megtudtuk, hogy akadnak ültetvényesek, akik titokban lakatlan szigeteken is meghonosítják a tapafát, majd eladják. Megesik, hogy idegenek felfedezik és letarolják az ültetvényt, s a tulajdonos ilyenkor hoppon marad. Dehogy merne panaszt tenni, hiszen a lakatlan szigetek a király tulajdonában vannak.

 

Délben összegyűltünk a táborhelyen, előkerült az elveszett csoport is. Az ő területüket áthatolhatatlan bozót borította, ezért inkább összegyűjtötték a sziget "civilizációs" hulladékát, ami elsősorban a tenger által partra vetett hulladék volt. Három hatalmas zsák megtelt műanyag palackokkal, reklámzacskókkal, de akadt szakadt tornacipő és ruhafoszlány is bőven.

 

 

Ebédünket kókuszbéllel és papayával gazdagítottuk. Evés közben összehasonlítottuk tapasztalatainkat. Úgy tűnt, Onevaon elég információt gyűjtöttünk a Környezetvédelmi Minisztériumnak szánt tanulmányhoz. Választ kaptam egy másik, engem nagyon érdeklő kérdésre, hogy vajon ez a lakatlan sziget eltartaná-e az embert? Egy ideig bizonyosan. Italát a zöld kókuszdiók biztosítanák, étrendjét pedig kókuszbél, gyümölcsök és tengeri növények. Még húshoz is juthatna, ha nem finnyás. Ehetne a sziklateknők kis állatkáiból, vagy éppen halászhatna. De jó is lenne itt Robinsonként élni - ábrándozott hangosan a társaság egyik nőtagja. Még ruhát is készítenék magamnak tapából!

 

 - Ugyan, minek ruha egy Robinsonnak? - kérdezte a fiú, erre mindnyájan felnevettünk.

 

Gino motorcsónakjával átmentem a hajóra, hogy Roberttel megbeszéljem következő állomásunkat. Sípolt a szél a fülünkbe, a hullámok dobálták csónakunkat. Csak itt, a tengeren vettem észre, mennyire megváltozott az időjárás. Robert hevesen gesztikulálva kiabált a rádió kézi mikrofonjába, s a hangszóróból egy indulatos női hang válaszolgatott. A konfliktus nem családi vitára emlékeztetett. Kapitányunk nem leplezte aggodalmát.

 

-Tudom, hogy egy hétre indultunk, de vissza kell fordulnunk. Estére vihar várható, nem javasolom, hogy a szigeteken maradjatok!

 

- Úgy érted, hogy nagyobb vihar közeleg?

 

- Igen, egy nagyon nagy tengeri ciklon.

 

- Mi kerül veszélybe, ha maradunk éjszakára, a kényelmünk, vagy az életünk?

 

- Az életetek.

 

 

Felrémlett előttem a „Robinson-család” viharvert háza. Azután eszembe jutott egy ennél is nagyobb ciklon okozta tragédia, ami úgy tizenöt évvel ezelőtt történt.

 

Oneata sziget mindössze fél kilométerre van Tongataputól, s a köztük lévő víz olyan sekély, hogy apálykor át lehet gázolni. Peata szenátor japán segítséggel egy keleti kulturális központot épített oda, s a hivatali idő után naponta ott dolgozgatott két fiával.

 

A főszigeten érte őket minden idők legnagyobb ciklonja. A távoli kis szigeteken akkor már a pálmák koronái is víz alá kerültek. Onevaohoz most többméteres hullámokon lehetett volna eljutni, de a szenátor ragaszkodott ahhoz, hogy fiaival sötétedéskor - mint mindig - visszatérjen Oneatára. Nekiindultak, de motorcsónakjuk nem jutott messze. Egy hatalmas hullám felborította és Peata, aki nem tudott úszni, megértette, hogy itt a vég. Kiürítette zsebeit, pénzét és kulcsait fiaira bízta. Rábírta őket, hogy hagyják sorsára, és mentsék az életüket.

 

Másnap fiai a tükörsima tengeren a kormány búváraival a keresésére indultak. Azt hiszem, itt borultunk - mutatott a vízre az idősebbik fiú. A vízbeereszkedő búvár karnyújtásnyira megpillantotta a halott Peatát, aki a sekély vízen lebegve szomorú szemekkel nézett vissza rá. Megborzongtam.

 

- Rendben, Robert, még ma visszatérünk a szárazföldre. Viszont van-e még annyi időnk, hogy megálljunk Atata szigeten?

 

- Az bizony eléggé kiesik az útvonalunkból, de ha rögtön indulunk, talán útba ejthetjük.

 

 

- Vajon higgyek-e neki? - morfondíroztam visszafelé. -Táborbontás, csomagolás futólépésben! - adtam ki a parancsot.

 

Gíno csónakjáig hordtuk, majd bepakoltuk a csomagokat. Utolsó pillantást vetettem a magunk készítette kis kunyhóra. Elérzékenyültem, mint aki az otthonától búcsúzik örökre. Egyetlen lépés, és a bozót mindent eltakart. Csomagommal rohantam a többiek után. A kis lélekvesztő hánykolódott a csomagok átrakásánál. Ugyancsak kerekre nyílt Robert szeme, amikor a három zsák szemetet megpillantotta. Nem bírta magában tartani a kérdést: - Hát ezt meg mire használjátok? Aligha tudnám megmagyarázni, miért gyűjtjük össze más szemetét ott, ahol még a sajátját is mindenki szétszórja. Így inkább adós maradtam a válasszal.

 

 

 Ekkorra már annyira háborgott a tenger, hogy Gíno nem tudott talpon maradni a csónakjában. Mondta is, hogy ő inkább visszatérne Tongatapura. Felzúgott motorja, mi pedig sokáig integettünk egyre távolodó alakja után.

 

Atata szigeten egyetlen kis település van, amit szegény, de nagyon boldog emberek laknak. A zöld pázsiton keresztül kanyargó földút vezeti oda a vándort. Mintha csak Gauguin festménye kelne életre, a kunyhók között, kókuszpálmák alatt apró fekete sertések túrják a földet. Még templom és bolt is akad, igaz, hogy előbbi akkora, mint nálunk egy falusi vályogház, utóbbi pedig két négyzetméter alapterületű sincs. De hát miért is lenne nagyobb, mikor ez a falu 105 lakosának bőven elegendő?

 

 

Ottjártamkor feltűnt, hogy a lakók ruhái igencsak foltozottak. Megígértem, hogy következő alkalommal mindenki kap tőlem egy nyári japán kimonót. Hitték is, meg nem is, szegények. A japán telefontársaság rám bízott néhány ezer reklám célú kimonót azzal, hogy külföldön osszam szét a rászorulóknak. Csoportom tagjai is izgatottan várták, vajon milyen örömet okoz majd az ajándék?

 

 

A sziget másik végén fagerendákból épített apró kikötő is akadt. Egy helybéli német építtetett az üdülőjéhez. Bennünket csak úgy engedett átmenni rajta, ha fejenként fizetünk egy dollárt. Nagyon siettünk, ezért a faluig nem egészen egy kilométernyi utat majdnem futva tettük meg. A falubeliek hamar összesereglettek jöttünkre. Mellettünk egy kölyökkutya kókuszbelet majszolt kedvetlenül. A tongaiak nem látják el házi állataikat. Gondoskodnak azok magukról, ha élni akarnak. Éhségükben ráfanyalodnak a magas olajtartalmú kókuszbélre.

 

 

Fogadásunkra előfutott egy fiatal legényke és mi elkezdtük leszámolni a lábához a kimonókat. Ötvennél már verejtékben úszott. "Azt hiszem, jobb, ha hívom a bírót" - hebegte és elrohant. Óceániában a férfiak tupenut viselnek, hosszú vásznat, amit szoknyaszerűen a csípőjükre csavarnak és szalaggal rögzítenek. A falu bírója, egy tiszteletreméltó ősz aggastyán viszont minden bizonnyal egyetlen nadrágját vette fel tiszteletünkre. Kunyhójából kilépve futás közben gombolgatta, illetve gombolta volna, ha az évek során nem hízta volna ki. 

 

 Bizonyára régen volt része ilyen komoly protokolláris ceremóniában. Már majdnem elérte csoportunkat, nem vacakolt hát tovább a makacs ruhadarabbal, elfedte az ingderékkal. A kimonóhegy láttán felderült az arca és olyan gyönyörű, szívből jövő beszédet vágott ki a tiszteletünkre, hogy azt Kossuth Lajos is megirigyelhette volna. Közben eljátszottam a gondolattal, mit gondol majd az első idetévedt japán turista. Tétován partra száll, és kapkodja a levegőt, miközben a sziget teljes lakossága a japán telefontársaság kimonójában kering körülötte. Izzadt homlokát kaparássza, hogy vajon megőrült-e, vagy csak álmodik. Aztán rádöbben a titokra, hogy a telefonhivatal másodkézből gyarmatosít, és honfitársai e földdarabon kezdik a hatalmas Japán Birodalom feltámasztását.

 

 

Rövidesen elbúcsúztunk a mosolygó, integető falusiaktól, majd szinte rohanva tértünk vissza a kikötőbe. A fák közül kilépve tapasztaltuk, hogy az időjárás igen rosszra fordult. Az egyre erősödő hullámverésben a süvítő szél vészes koncertet adott. A mólón összegyűlt csoportom behúzott nyakkal hallgatta az eligazítást. Vihar lesz, így kockázatos nekivágni a tengernek. Ha pedig itt maradunk és a rossz idő tovább tart egy hétnél, lekéssük a repülőjáratot. Döntsünk rögtön, hogy menjünk-e, vagy maradjunk!

 

-Tegye fel a kezét, aki menni akar. – Minden kéz a magasba emelkedett.

 

- Akkor beszállás!- kiáltottam.

 

A Yamaha-motoros hosszú csónak már előállt. A szél esőként vágta arcunkba a vizet. A nagy vízmozgásban majdnem öt perc alatt tettük meg az ötven métert a hajóig. Ahogy nekikoccantunk, Robert és matróza elkapták a köteleket és amennyire lehetett, rögzítették. A motor leálltával egy nagy hullám átsöpört rajtunk és beborította a csónakot. Ekkorra már valóságos orkán tombolt, az esőcseppeket a szél puskagolyókként vágta az arcunkba. Állni nem lehetett, négyen is támogattuk a csónakból a hajóra átkapaszkodókat.

 

- Vigyázat! - kiáltottam újra és újra.

 

- Akit a széllökés a hajó és a csónak közé sodor, azt a két hánykolódó alkotmány péppé zúzza!

 

 Ekkorra a miénken kívül egyetlen úszóalkalmatosság sem volt a tengeren, sőt láthattuk, hogy a parton felfordított csónakokat is a szárazföld mélyébe cipelik. A német megkísérelte lebeszélni Robertet a kockázatos vállalkozásról.

 

- Te őrült! - próbálta túlordítani az orkánt - Mind odavesztek! - Torkaszakadtából üvöltött, de gyengén és szaggatottan ért el hozzánk a hangja, mintha csak suttogna. Reméltem, hogy a lányok nem hallják, vagy legalább nem értik az angol szót. Anélkül is lesz elég bajunk.

 

A csoportot a hajó gyomrába parancsoltam. Visszaadta a biztonságérzetüket, hogy a zárt helyiség tompította a kinti hangokat. Mozgalmas utunk lesz, nem szeretnék vitát, vagy ellenvetést tapasztalni. Mindenki tegye azt, amit mondok. Először is, készítsen nylonzacskót a keze ügyébe, akinek nem bírja a gyomra az erős mozgást!- szóltam. Szeretem a japánokban, hogy a főnökkel nem vitatkoznak. Most is szó nélkül engedelmeskedtek. Felbőgött a motor, Robert ütközésig húzta a gázkart. A felhők komor lepelként baljóslatúan borultak ránk, csak a horizonton hagytak keskeny fénycsíkot. A királyi palota látszott benne, még az udvar jegenyefáit is ki tudtam venni. Nem is látszott olyan messzinek. Majd csak eljutunk oda valahogy – gondoltam.

 

A kinti viharhoz képest mértéktartó imbolygással indultunk. Csak a parttól félmérföldnyire, annak védő hatása alól kikerülve tudtuk meg, mi vár ránk. Az első nagy hullám olyan váratlanul kapott fel bennünket, hogy elállt a lélegzetünk. A hajótest a vízzel ütközve megkondult, mint valami vashordó, amit kalapáccsal megdöngetnek. Mi pedig a hordó belsejében kuksoltunk, balsejtelmekkel telve. Egy jelképes gong hangja a ringbe szólította a versenyzőket. Kiértünk a nyílt tengerre.

 

Megfigyeltem, hogy Robert hajónkat ügyesen mindig a szembejövő hullámok közepébe irányítja, amelyek valami csoda folytán ahelyett, hogy a mélybe nyomtak volna bennünket, a hátukra emeltek. Csúcsukra érve egy pillanatra megállt a világ, és szinte a súlytalanság állapotába kerültünk. Aztán visszazuhantunk a hullámvölgybe. A lányok az elején nevetgéltek meg visongtak, mintha hullámvasúton lennének, de aztán rövidesen elcsendesültek. Tongatapu felé haladva a hullámzást jobbról kaptuk volna, ezért nekünk azzal szemben, jobbra kellett haladnunk, ha nem akartunk felborulni. Így viszont elrobogtunk volna a fősziget mellett. Hogy ez ne következzék be, cikk-cakkban haladtunk, kockáztatva, hogy balra mentünkben egy oldalhullám felborít.

 

 

Robert olyankor fordult balra (mintegy 60°-kal), ha kisebb hullámok tartottak felénk. Igaz, oldalról érve bennünket ezek is megbillegtették a hajót, de kisebb volt a borulás veszélye. Rögtön visszacsavarta azonban a kormányt, ha vízoszlop közelített, hogy azzal szemből ütközzünk. Az első ilyen irányváltásnál a hajótest meglódult és vészesen megdőlt. Pánik tört ki. A jobb oldalon ülők felugráltak, és rémülten kerestek kapaszkodót a "biztonságosabb" baloldalon, saját súlyukkal tovább fokozva a borulást. "Kaite! Kaite!" Vissza, vissza - ordítottam tele torokból - Mindenki a helyére! Kapaszkodni! Szerencsére hallgattak rám.

 

 

Csak én maradtam állva, Robert mellett egy vasoszlopot szorítva. A szél ereje egyre erősödött, s a hullámok mind magasabbak lettek. Láttam, hogy rövidesen két nagyjából egyforma hullám közé ékelődünk. Abnai, abnai! -figyelmeztettem a társaságot és mindenki teljes erejéből kapaszkodott. Robert a kisebbiket kapta az oldalunkba. A hajó hatalmas csattanással balra repült, mint egy gőzmozdony, amit futtában átterelnek a szomszéd vágányra.

 

 Egy pillanatra hajóstól a levegőbe emelkedtünk, a felpörgő hajócsavar iszonyú lármája szinte az agyunkban csörömpölt, aztán visszaesve nagyot nyekkentünk és vészesen balra dőltünk. A jobb oldali csomagok lövedékként repültek össze-vissza. Félrekaptam a fejemet egy felém süvítő rövidnyelű szigony elől. Remegve megállt a deszkában.

 

- Le a csomagokat a padlóra! Minden súlyos tárgyat be az ülések alá! Ha az ablak betörik, megtelik a teknő!

 

Ekkor már egy-egy vízoszlop lélegzetnyi időre beborította a hajót. Félő volt, hogy az ütközés ereje vagy a ránehezedő víztömeg súlya összeroppantja az üveget. Szó nélkül rögtön engedelmeskedtek. A mindig nagyhangú, magabiztos kövér leányzó most sápadt és megszeppent volt. Fémtárgyakat zsákszövetbe csavart és vödörben az ülés alá gyömöszölte.

 

A horizonton a piszkosszürke égbolt hasadékán baljós sárgászöld fény kezdett derengeni. Most jön a java, az a ciklon szeme - mutatott oda Robert gondterhelten. Valóban, egy démon összehúzott gonosz szemére emlékeztetett. A hullámok taraját a szélvihar záporként csapta az üvegre. A két ablaktörlő teljes gőzzel dolgozott, mégis alig láttunk a reánk zúduló víztől. Csak akkor tisztult ki egy pillanatra, ha egy-egy vízoszlop csúcsára értünk. Ilyenkor, mint kis gyufásdobozt, a királyi palotát láttuk fehér falaival, piros tornyaival, kétségbeejtően messze.

 

A hajó tatjából hirtelen hatalmas csattanás és tompa reccsenések hallatszottak. Valamivel ütköztünk. Most már Robert is elsápadt. Hátrarohantam, amennyire az imbolygó járművön lehetséges. A hullámhegy a hajó rakterére hajított egy emberméretű pálmatönköt, s most az oda-vissza görögve tört-zúzott. És ekkor, mintha csak időzítve lenne, leállt a motor. A hirtelen beállt vészjósló csendben csak a szél fütyülése és a fatönk mozgása hallatszott. A hajó dőlni kezdett, és nem volt semmi erő, ami egyenesbe hozza.

 

Robert az indítógombot nyomkodta, s míg a motor köhögve erőre kapott, dülledt szemmel a közelgő hullámhegyre meredt. Ki lesz a gyorsabb? A gép túl későn indult be. A víztömeg dióhéjként csapta félre hajónkat. Nyikorgások, reccsenések töltötték be a levegőt, a lányok egyfolytában sikítottak. Hogy féltünk-e? Bizony, nagyon! Félek, tehát élek! – próbáltam magamban japánra fordítani egy humor-improvizációt. Vannak helyzetek, ahol a bátorság abnormális.

 

Óráknak tűnő bizonytalanság után újra felhangzott a hajócsavar vízzel birkózó hangja, és mi inogva a felszínre evickéltünk.

 

Rájöttem, fogalmam sincs, hogy harminc perce hányódunk-e, vagy három órája. A hullámok tetején pillantásommal a palotát kerestem. Másodpercekre álomszerű víziók rohantak meg. Észleltem, hogy a tornyában fény pislákol. Hittem, a király ül az ablaknál, és lát engem. Azon kaptam magam, hogy furcsa módon hozzá imádkozom: "Nincs nagyobb hatalom Felségednél a királyságban. Felséged ura a tengernek is. Ne engedje, hogy itt pusztuljunk értelmetlenül! Felségednek még szüksége van rám. Sok képet kell még festenem!"

 

A vihar, mintha csak megérezte volna, hogy erősítést kértünk, latba vetette minden erejét. A hatalmas hullámok most már keresztül-kasul futkostak. Nőtt a veszély, hogy egymással ütközve szívóhatásuk mélybe rántja hajót. Nekünk azonban nem ettől kellett tartanunk. Valószínűbbnek látszott, hogy még ez előtt ripityává törünk. Robert megnyugtatásnak szánta, hogy „csak a fehér tarajos hullámok veszélyesek”. Bizakodva szemügyre vettem őket, de minden istenverte taraj fehér volt.

 

A beteget társai a padra fektették, és elébe ültek, hogy testükkel védjék a leeséstől. Arca rózsás volt. Tűzforró homlokára tettem a kezemet.

 

- Még egy kicsit tarts ki, nemsoká vége lesz.- Persze, persze, - gondoltam - így - vagy úgy, de most már vége lesz.

 

Fél szemmel a kormánykerék melletti dőlésmérőt figyeltem. Egyszerű szerkezet. Egy körskála velünk együtt mozog, a közepében lévő gömb pedig mindig függőlegesen áll. Azt már tudtam, hogy 45°-kal megdőlt hajó többé nem billen vissza. A mi legnagyobb dőlésünk eddig 40° volt. Robert a közelgő hullámokra meredve a zsebéből kikaparászott egy megnyomorodott csomag cigarettát, majd fél kézzel keservesen rágyújtott. Nem mertem segíteni, nehogy egy elrebegett "thank you" mellett egy villanásra levegye a szemét az irányról. "Mégse vagyunk tán túl nagy bajban, ha a kapitány dohányzik" –töprengett az egyik leány.

 

 Bennem felpislákolt az akasztófahumor. -"Ó, dehogy, dehogy! Szegény Robert most gyújtott rá élete utolsó cigarettájára!" Tréfám nem aratott sikert. Még csak el sem mosolyodott senki, reményvesztetten meredtek a padlóra. Ekkor egyikük javasolta, hogy énekeljenek. Rákezdtek egy vidám japán dalra, de fülsértően hangzott. A hangjuk hamis volt a félelemtől, hullámvölgybe „esve” pedig kórusban nyekkentek. Felvidulni nem tudtunk rajta, így hát abbahagyták.

 

Belestem a hajó gyomrába. Egyetlen matrózunkat fektében ide-oda dobálta a vihar, és félig biztosan megsiketíthették a csattanások. Ha hajótörést szenvedünk, ő bizton odaveszik. Fém alkatrész pattanása hallatszott, s innentől kezdve minden mozgásunkat nyikorgás-sorozat kísérte. Ennek az okára koncentráltunk, s közben észre se vettük, hogy lassan kicsúszunk a vihar markából.

 

 

A veszély olyan hirtelen ért véget, ahogy kezdődött. A hullámhegyek csökkenését csak a szokásos szünetnek véltük. Feszülten vártuk a következő nagy ütközéseket. Ám azok egyre enyhébbek lettek. Napoknak tűnő percek múlva kigyúltak előttünk Nuku'alofa fényei és megszólalt a néma rádióvevő. Bennünket kerestek. Boldogan hallgattuk Robert hadarását a mikrofonba. Megtört a varázs, visszakerültünk a racionális világba. Most már szemmel láthatóan közelegtünk célunkhoz, s a szárazföld hullámvédő hatásába érve valósággal szárnyakat kaptunk. A királyi palota egyre növekedett, és megdöbbenve konstatáltam a toronyablakban valóban ott ül a tagbaszakadt férfi. Tehát nem az érzékeim játszottak velem!

 

A kapaszkodóról sikerült lefejtenem elfehéredett ujjaimat. Felültettük a beteg leányt és újra megtapogattam a homlokát. Még mindig forró volt.

- Rá se ránts, egy órán belül lesz orvos és orvosság. Elmosolyodott. Kigyúltak hajónk reflektorai. Fényárban futottunk be a kikötőbe, ahol nagy tömeg várt ránk, hogy kezet rázzanak velünk, „hősökkel”. Remegő lábakkal szálltunk ki a mozdulatlan betonra. Megmenekültünk.

 

 

 

Utólagos naplójegyzeteim:

 

 

1996. december:

 

"Az őszi expedíció folytatásához Robertet kerestem a kikötőben. Névről nem, de fényképről rögtön felismerték. Nem kis meglepetéssel értesültem, hogy a Királyi Hadiflotta hajóstisztje. Úgy látszik, velünk egészíttette ki a zsoldját. Azt azonban senki nem tudja, most hol tartózkodik.

 

Még jobban megdöbbentett a hír, hogy a hajónkat már a kalandunk előtt fél évvel életveszélyesnek nyilvánították és visszavonták a kifutási engedélyét. Nagy kópé ez a Robert!"

 

 

1997. március:

 

"A hajó minősítése helyesnek bizonyult. A hó eleji ciklon elsüllyesztette. Nem a tengeren. Még a kikötőben!”

 

 

VÉGE

Vissza a bloghoz